Közhely, hogy szex, drogok és rock’n’roll nélkül nincs mítosz, elég (némi fantáziával) Ádám és Éva példáját említeni. A fenti szentháromság a tinifilmekben vagy tinédzserekkel operáló műremekekben egyenesen elengedhetetlen. Harry Potter és serdülő barátai néha drogoznak, pár alkalommal a rock’n’roll oltárán is áldoznak, ám az aktív, kollégista kamaszokra jellemző szaftos szexuális élet szemérmesen elkerüli őket.
Szintén közhely, hogy szex, szerelem, románc, lopott csókok és nő nélkül nincs sikeres film. Az Álomgyár rendezői még a ’40-50-es évek szigorú cenzúra-erkölcsei mellett is mindent elkövettek, hogy becsempésszenek némi afrodiziákumot műveikbe. Érdekes módon az ezredforduló három legnagyobb franchise-a közül kettő lapítva igyekszik kikerülni, a harmadik pedig szemérmes vámpír és vérfarkas mítosszá tekerve tematizálja az erotikát. A Gyűrűk Ura főszereplő félszerzetei egyrészt gyermekdedebb lelkek, mint az emberek, másrészt nagyobb gondjuk is akad a hormonproblémáik kezelésénél. Nincs ez másként a Harry Potter-szériával sem: a roxforti iskola tanárait, tanulóit, főként Pottert és az egész világot fenyegető veszélyt, melyet a sötét nagyúr Voldemort generál, oly nehéz és időigényes dolog elhárítani, hogy a Maslow-piramis középső tájékára eső szükségletek látszólag ködbe vésznek. Csakhogy a világ egyik legnagyobb filmfolyama 10 év filmgyártás, 7 könyv és 8 film közepette összesen 7 tanévet ölel fel. Főhősei a kezdeteknél 11, a végénél 17 évesek, és minden fejezet egy tanévnyi időt emészt fel. Akárhogy is számolunk, a Voldemort (a.k.a Tudodki) elleni harc nem tart szakadatlanul hét szemeszteren keresztül. Potteréket tehát serdülőkorban csípi el az éppen serdülő nagyközönség, ám míg a vászon (vagy könyv) egyik oldalán a mágiamentes világban az ifjúság belenőtt a hormonlidércek pajkos rémuralmába – azaz a szeszfogyasztás, haverozás, forró hangulatú mirigyvezérelt smárolós házibulik és szexuális élet ragacsos univerzumába –, addig Potteréket ez az életérzés csak súrolta. Kérdéseik, identitáskeresésük, szexuális orientációjuk kialakulása idomul ahhoz a Star Wars, A Gyűrűk Ura és az északi mondavilág kereszteződéséből rügyező, némi nácizmussal fűszerezett univerzumhoz, amelyben élnek. Ám a gótikus szerkezet itt-ott repedezik, hiszen Potter és világa – ellentétben A Gyűrűk Urával, de hasonulva az Alkonyattal – nem zárja ki a valós világot: a Mágustársadalom a realitás mögött húzódó alternatív valóság. Mindez persze csak még izgatottabbá teszi a rajongókat, akik az egyszeri nézővel ellentétben egész fórumokat, tanulmányokat szentelnek Harry Potter és barátai létező vagy nem létező szexuális életének. Ennek megfelelően A Gyűrűk Urában az a konszenzus, hogy minden hobbit meleg, az Alkonyat meg egyenesen pornográf fan-fiction irodalmakat generál, addig J.K. Rowling erotikát konzekvensen kizáró stratégiája tökéletesen érvényesül a rajongói világban: a tudorok szemérmesen magyarázva böknek rá bizonyos visszásságokra.
Csók és identitás
A gyerekmese és az ifjúsági regény kategóriák igen közel állnak egymáshoz: mindkét esetben az a mű célja, hogy modellezzen egy világot, mely viselkedésmintákat segít elsajátítani a cseperedő lelkeknek. A gyerekmeséknél a fő cél az identitás fejlődése és a nagy általános tanulságok levonása, míg az ifjúsági regények már serdülőkori problémákat absztrahálnak, olyan fajsúlyos fogalmakat, mint a halál, az emberi viszonyok, a szexualitás, a barátság, a morál, valamint a térképek ideológiákhoz és hatalmi rendszerekhez. J.K. Rowling mesefolyama gyerekmesének indul, majd az idő előrehaladtával egyre sötétebb tónusokban fénylik, a mozgóképes változattal egyetemben. A Chris Columbus által dirigált első két rész cukros meleg tejnek hat a befejező részekhez képest, melyekben már oda a karácsonyi hangulatot árasztó mosolygós optimizmus. A tucatrendező David Yates kezében a széria szürke festékbe mártózott: az utolsó etapok nyugvópontjait kizárólag lassú, kopár tájakba komponált, nyomasztó, csendes és tétlen epizódok képezik.
Harry Potterrel szemüveges, törékeny, 11 éves kisfiúként ismerkedik meg a néző. A főhősről alkotott alapbenyomás, hogy árva, nevelőszülei – ahogy az a mesékben meg van írva – mostohán bánnak vele. Azonban a roxforti varázslóiskolába kerülve fordul a kocka, az új közegben körüllengi a megváltómítosz: ő az egyetlen, akin még csecsemőkorában nem fogott a halált hozó átok. Ebből kifolyólag mindenki ismeri a nevét; „Potter” kimeríti a sztár szó jelentését. Mi több, Roxfortban barátokra, apafigurákra lel. Azonban sztársága kettős: jótanuló-jósportoló, de megmarad szerény, jólelkű kisfiúnak. A kettősség rímel a Harryt veszélyeztető antagonistákra is, akik egytől-egyig kétarcú karakterek: elsőre ártalmatlan lényeknek tűnnek, utóbb azonban kimutatják foguk fehérjét. Ahogy a mítosz első felében egyértelműen külső fenyegetést jelentenek és a megoldásokhoz általában a gyermeki logika és stréber kíváncsiság vezet, úgy Az Azkabani fogolyban az elsődleges gonoszról, Siriusról kiderül, hogy nemhogy pozitív hős, de Potter szüleinek legjobb barátja volt, aki igazi apafigura tud lenni a szemében. Az utolsó epizódokban – azaz a pubertáskor legkeményebb éveiben – viszont a fenyegetettség belsővé válik; Harrynek különös kapcsolata bontakozik ki a főgonosszal, Voldemorttal. Átjárnak egymás elméjébe és vízióiba, az enyhe skizoid jeleket produkáló Pottert megcsapja a hatalom íze, de megtanul küzdeni a kísértés ellen.
Potter alapvetően passzív hős, cselekedetei arra irányulnak, hogy megoldja azokat a problémákat és helyzeteket, amelyek egész gyermekkorát és életútját beárnyékolják. Ügyetlenkedve védi önmagát, barátait és azt a világot, amiben él. Ám sem a néző, sem ő nincs tisztában igazán azzal, hogy egészen pontosan miért mindig ő a támadások célpontja és neki mi a pontos szerepe ebben. Fokozatosan sejlenek csak fel a részletek, Potter hatalom elleni lázongása csak akkor válik élessé, amikor elég érett lesz ahhoz, hogy a hirtelen újszerű – fasiszta – ideológiát megkérdőjelezze, mely felosztja a társadalmat muglikra, fél- és aranyvérűekre, és üldözi azokat, akik nem az utolsó csoportba tartoznak. A Tűz serlegében véletlenül és jogtalanul kerül a Trimágus Tusa megmérettetésébe és minden zsigerével ellenkezik az erőfitogtatás ellen, A Főnix rendjében viszont már lázongó attitűdöt mutat, civil nagynénjét annak élcelődése miatt – iskolán kívül illegális – varázslattal tréfálja meg, később pedig vezére lesz az általa alapított Dumbledore-seregnek. Eközben a veszélyek, kihívások, csaták miatt pártfogói hullanak körülötte, egyre magányosabb, a harca egyre kilátástalanabb. Igazán mégsem kérdőjelezi meg soha, hogy mi a jó mi a rossz, megcsúszásai időlegesek és sosem végletesek. Potter pszichológiai szempontból hitelesen felépített karakter, sem szemüveges tucat feje, sem előélete nem előlegezi meg, hogy érzelmi megnyilvánulásai mély melodrámai rétegeket súroljanak. Alapvető élménye, hogy nincsenek szülei, elsődleges motivációja mindvégig az, hogy valamilyen módon feldolgozza vagy pótolja ezt a hiányt. Eképpen szorul háttérbe szinte minden szexuális motivációja: vágyképei nem csajokról szólnak, hanem a szüleiről, vágyainak nem része a szerelem, megelőzi ezt a Ron és Hermione iránt érzett testvéri szeretete. A Tűz serlegében udvarol ugyan, de a kissé vértelen Cho-t tulajdonképpen csak azért kéri meg, hogy menjen el vele az esedékes iskolai bálba (sikertelenül), mert ciki lenne egyedül megjelenni. Később a szerelmet (és házastársi viszonyt) Ginny testesíti meg, aki amellett, hogy Ron húga, az egyik legjellegtelenebb és legszíntelenebb karaktere a történetnek. Majdhogynem minden romantikus izgalom érthetetlen vele kapcsolatban, ráadásul a filmverzióban egy kifejezetten riasztó, átlagosan hideg-rideg színésznőre osztották a szerepet. Potter és Ginny összes szerelmi jelenete tökéletesen valótlannak tűnik: a lopott, légies csók a Szükség Szobájában (Harry Potter és a Félvér Herceg) megegyezéses alapon nem kerül napvilágra és nem lesz folytatása; a második csók a Harry Potter és a Halál ereklyéiben csendes és vértelen erotikus víziónak hat – melynek ismét nem lesz folytatása, hiszen megzavarják őket.
Koedukált koli
A biológiai és társadalmi nemet megkülönböztető gender-elméletek alapvető célja a nemiség kérdéseinek kutatása Előbbi az emberrel született, utóbbi azokra a konvenciókra vonatkozik, melyeket a viselkedésminták és sztereotípiák sugallnak. Ilyen például az a hagyomány, hogy a férfiak dolgoznak, a nők otthon háztartást vezetnek és gyereket nevelnek; a férfiak istenes büfizése vicces, a lányoké illetlen és trampli; ha egy férfi szakadtan öltözködik, az menő, egy nőnél azonban elfogadhatatlan. Az utóbbi évtizedben a gender-elméletek vezették be a femininitás és maszkulinitás mellé a metroszexualitás fogalmát is, mely általában a nőies, kencéket, hajhabot és trendi öltözékeket viselő heteroszexuális férfiakat jelöli, ám a férfias nőket továbbra is „feminista” vagy „leszbikus” megjelöléssel szokás illetni. E szempontok mentén haladva bizony kimutatható, hogy a Potter-sorozat – az Alkonyatok szolid csavarjaival ellentétben – masszív konzervatív értékeket sugall az ifjúságnak, és Dumbledore apokrif homoszexualitásától eltekintve (melyet Rowling utólag árult el egy New York-i felolvasóesten) egyetlen rendhagyó viselkedésmintát sem mutat fel. A nők és férfiak közti különbségekről egyetlen egyszer sem esik szó, soha nem beszél senki arról, hogy a lányok gyengébbek vagy nincs a varázslóvilágban helyük, viszont Hisztis Mirtill igazi lúzercsajhoz méltón állandóan a toalettben pityereg (ráadásul Voldemort kígyója öli meg!), gonosz hisztérikaként testesül meg a vérnősző Bellatrix Lestrange és az irritáló Mrs. Umbridge, és Ron alkalmanként elsüt pár szolid hímsoviniszta viccet Hermionéval kapcsolatban. A legenda számtalan harcos amazont felvonultat, úgy a mindentudó istenadta tehetség Hermionét, Ginnyt és a fakanál és a hét gyermek nevelése mellől végül vérbeli fúriává avanzsáló Mrs. Weasleyt – a sztoriban azonban egytől-egyig másodlagos szerepet kapnak. Hermione ráadásul fifikás eset, jelentős karakter, mindig ő az agy a bajban, ám mugli, azaz emberszülők gyermeke, kvázi hátrányos helyzetű, a Potter-univerzum fasizálódása mentén egyre erősebben sugallja minden gonosz erő, hogy nem is lenne helye ebben a világban. Ugyanez érvényes Harry anyjára, akihez megint egy jellemzően női attribútum társul: Harry ugyanis speciális védő varázslat alatt áll, mely megvédi szinte mindentől – és ezt anyja védő bűbájának köszönheti. A mesefolyam két igazi alfahímje, Sirius Black és Lupin professzor szintén férfias ismertetőjegyekkel rendelkezik, egyikük álcaként rendszeresen farkas képét ölti, a másik pedig valódi farkasember. A konzervatív nemi sztereotípiák leginkább A Tűz serlegében élesednek ki, pont abban az epizódban, melyben először húzódik előtérbe a szexualitás a serdülő főhősök jóvoltából. Ezek a közhelyek azonban nemzeti sztereotípiákká is duzzadnak. Franciaországból lánycsapat érkezik, kemény amazonok, de csupa kelme és elegancia egytől-egyig. A filmbeli antréjukban csinosan riszálják feneküket, a roxforti iskola nagy örömére. Kőkemény titánok a bolgár varázslóiskola tanulói: izmos fiúk, népszerű mosolyokkal övezve, a brit lányok – Hermionéval egyetemben – úton-útfélen elalélnak tőlük. Ez a világ azonban olyannyira mentes a zsigeri érzelmektől, hogy amikor Hermione randizgatni kezd a csődör Viktor Krummal, a titkon hozzá vonzódó Ron rá se hederít erre. Potter is csak egyszer gyengül el, amikor Ginnyt más karjában látja, de ez betudható ideiglenes labilitásának.
J.K. Rowling saját mítoszával kapcsolatban kategorikusan kijelentette, hogy története mentes a szextől. Amikor viszont szembetűnő, hogy a szereplők a színpadon kívül élnek szexuális életet (l. a Weasley család hét gyermekét, a Potter szülők idilli szerelmét, Harry és Ginny gyerekeit a könyv epilógusában), akkor az mindig megfeleltethető a szigorú viktoriánus és romantikus erkölcsöknek (adott esetben mágiának: Ron egyszer kel ki magából szerelmi mámortól sújtva, de akkor ámor-bájitalt itatott vele ideiglenes imádottja). Mindenki az első (gyermekkori) szerelmével házasodik, vagy plátói, örök életen át tartó beteljesületlen szerelem katasztrófája alatt nyomorog (l. az ős-emo Piton professzort, Dumbledore és Gellert Grindewald meg nem írt, Rowling által csak utólag elmesélt homoszexuális szerelmi tragédiáját). A mozi azonban más szabályokat követ, a nagyvászon sikít a bujaságért. A saga befejező részében Ron Voldemort által generált víziójában Harry és Hermione meztelenül olvadnak össze egy szenvedélyes csókban. A filmalkotók elvonatkoztatnak, az egészet látványosan digitális vízióként képzelik el. A szürreália tehát egyértelmű, mi több egyenesen Voldemort gonoszságát illusztrálja, aminek köszönhetően a jelenet minden erotikus töltete semlegessé válik. Harry Potter valóban nem szorul ilyesfajta fekete mágiára azért, hogy elnyerje a közönség kegyeit – a rajongók is libabőrrel küszködve törtek ki általános felháborodásban a könyvben nem szereplő etapot látva. Harry Potter története ízig-vérig gyerekmese, annak a jelenlegi tízes-húszas (fél)felnőtt generációnak a kultmeséje, amelyik makacsul utasítja vissza a felnövést, mint olyat. Erotikát belecsempészni és nemi szerepkörök határait feszegetni tehát minimum olyan blaszfémiának hat, mintha a Micimackóból készülne pornó verzió, vagy meghatároznánk Malacka nemét.
Szintén közhely, hogy szex, szerelem, románc, lopott csókok és nő nélkül nincs sikeres film. Az Álomgyár rendezői még a ’40-50-es évek szigorú cenzúra-erkölcsei mellett is mindent elkövettek, hogy becsempésszenek némi afrodiziákumot műveikbe. Érdekes módon az ezredforduló három legnagyobb franchise-a közül kettő lapítva igyekszik kikerülni, a harmadik pedig szemérmes vámpír és vérfarkas mítosszá tekerve tematizálja az erotikát. 
A gyerekmese és az ifjúsági regény kategóriák igen közel állnak egymáshoz: mindkét esetben az a mű célja, hogy modellezzen egy világot, mely viselkedésmintákat segít elsajátítani a cseperedő lelkeknek. A gyerekmeséknél a fő cél az identitás fejlődése és a nagy általános tanulságok levonása, míg az ifjúsági regények már serdülőkori problémákat absztrahálnak, olyan fajsúlyos fogalmakat, mint a halál, az emberi viszonyok, a szexualitás, a barátság, a morál, valamint a térképek ideológiákhoz és hatalmi rendszerekhez. J.K. Rowling mesefolyama gyerekmesének indul, majd az idő előrehaladtával egyre sötétebb tónusokban fénylik, a mozgóképes változattal egyetemben. A 
Potter alapvetően passzív hős, cselekedetei arra irányulnak, hogy megoldja azokat a problémákat és helyzeteket, amelyek egész gyermekkorát és életútját beárnyékolják. Ügyetlenkedve védi önmagát, barátait és azt a világot, amiben él. Ám sem a néző, sem ő nincs tisztában igazán azzal, hogy egészen pontosan miért mindig ő a támadások célpontja és neki mi a pontos szerepe ebben. Fokozatosan sejlenek csak fel a részletek, Potter hatalom elleni lázongása csak akkor válik élessé, amikor elég érett lesz ahhoz, hogy a hirtelen újszerű – fasiszta – ideológiát megkérdőjelezze, mely felosztja a társadalmat muglikra, fél- és aranyvérűekre, és üldözi azokat, akik nem az utolsó csoportba tartoznak. 
A biológiai és társadalmi nemet megkülönböztető gender-elméletek alapvető célja a nemiség kérdéseinek kutatása Előbbi az emberrel született, utóbbi azokra a konvenciókra vonatkozik, melyeket a viselkedésminták és sztereotípiák sugallnak. Ilyen például az a hagyomány, hogy a férfiak dolgoznak, a nők otthon háztartást vezetnek és gyereket nevelnek; a férfiak istenes büfizése vicces, a lányoké illetlen és trampli; ha egy férfi szakadtan öltözködik, az menő, egy nőnél azonban elfogadhatatlan. Az utóbbi évtizedben a gender-elméletek vezették be a femininitás és maszkulinitás mellé a metroszexualitás fogalmát is, mely általában a nőies, kencéket, hajhabot és trendi öltözékeket viselő heteroszexuális férfiakat jelöli, ám a férfias nőket továbbra is „feminista” vagy „leszbikus” megjelöléssel szokás illetni. E szempontok mentén haladva bizony kimutatható, hogy a Potter-sorozat – az Alkonyatok szolid csavarjaival ellentétben – masszív konzervatív értékeket sugall az ifjúságnak, és Dumbledore apokrif homoszexualitásától eltekintve (melyet Rowling utólag árult el egy New York-i felolvasóesten) egyetlen rendhagyó viselkedésmintát sem mutat fel. A nők és férfiak közti különbségekről egyetlen egyszer sem esik szó, soha nem beszél senki arról, hogy a lányok gyengébbek vagy nincs a varázslóvilágban helyük, viszont Hisztis Mirtill igazi lúzercsajhoz méltón állandóan a toalettben pityereg (ráadásul Voldemort kígyója öli meg!), gonosz hisztérikaként testesül meg a vérnősző Bellatrix Lestrange és az irritáló Mrs. Umbridge, és Ron alkalmanként elsüt pár szolid hímsoviniszta viccet Hermionéval 
kapcsolatban. A legenda számtalan harcos amazont felvonultat, úgy a mindentudó istenadta tehetség Hermionét, Ginnyt és a fakanál és a hét gyermek nevelése mellől végül vérbeli fúriává avanzsáló Mrs. Weasleyt – a sztoriban azonban egytől-egyig másodlagos szerepet kapnak. Hermione ráadásul fifikás eset, jelentős karakter, mindig ő az agy a bajban, ám mugli, azaz emberszülők gyermeke, kvázi hátrányos helyzetű, a Potter-univerzum fasizálódása mentén egyre erősebben sugallja minden gonosz erő, hogy nem is lenne helye ebben a világban. Ugyanez érvényes Harry anyjára, akihez megint egy jellemzően női attribútum társul: Harry ugyanis speciális védő varázslat alatt áll, mely megvédi szinte mindentől – és ezt anyja védő bűbájának köszönheti. A mesefolyam két igazi alfahímje, Sirius Black és Lupin professzor szintén férfias ismertetőjegyekkel rendelkezik, egyikük álcaként rendszeresen farkas képét ölti, a másik pedig valódi farkasember. A konzervatív nemi sztereotípiák leginkább A Tűz serlegében élesednek ki, pont abban az epizódban, melyben először húzódik előtérbe a szexualitás a serdülő főhősök jóvoltából. Ezek a közhelyek azonban nemzeti sztereotípiákká is duzzadnak. Franciaországból lánycsapat érkezik, kemény amazonok, de csupa kelme és elegancia egytől-egyig. A filmbeli antréjukban csinosan riszálják feneküket, a roxforti iskola nagy örömére. Kőkemény titánok a bolgár varázslóiskola tanulói: izmos fiúk, népszerű mosolyokkal övezve, a brit lányok – Hermionéval egyetemben – úton-útfélen elalélnak tőlük. Ez a világ azonban olyannyira mentes a zsigeri érzelmektől, hogy amikor Hermione randizgatni kezd a csődör Viktor Krummal, a titkon hozzá vonzódó Ron rá se hederít erre. Potter is csak egyszer gyengül el, amikor Ginnyt más karjában látja, de ez betudható ideiglenes labilitásának.
család hét gyermekét, a Potter szülők idilli szerelmét, Harry és Ginny gyerekeit a könyv epilógusában), akkor az mindig megfeleltethető a szigorú viktoriánus és romantikus erkölcsöknek (adott esetben mágiának: Ron egyszer kel ki magából szerelmi mámortól sújtva, de akkor ámor-bájitalt itatott vele ideiglenes imádottja). Mindenki az első (gyermekkori) szerelmével házasodik, vagy plátói, örök életen át tartó beteljesületlen szerelem katasztrófája alatt nyomorog (l. az ős-emo Piton professzort, Dumbledore és Gellert Grindewald meg nem írt, Rowling által csak utólag elmesélt homoszexuális szerelmi tragédiáját). A mozi azonban más szabályokat követ, a nagyvászon sikít a bujaságért. A saga befejező részében Ron Voldemort által generált víziójában Harry és Hermione meztelenül olvadnak össze egy szenvedélyes csókban. A filmalkotók elvonatkoztatnak, az egészet látványosan digitális vízióként képzelik el. A szürreália tehát egyértelmű, mi több egyenesen Voldemort gonoszságát illusztrálja, aminek köszönhetően a jelenet minden erotikus töltete semlegessé válik. Harry Potter valóban nem szorul ilyesfajta fekete mágiára azért, hogy elnyerje a közönség kegyeit – a rajongók is libabőrrel küszködve törtek ki általános felháborodásban a könyvben nem szereplő etapot látva. Harry Potter története ízig-vérig gyerekmese, annak a jelenlegi tízes-húszas (fél)felnőtt generációnak a kultmeséje, amelyik makacsul utasítja vissza a felnövést, mint olyat. Erotikát belecsempészni és nemi szerepkörök határait feszegetni tehát minimum olyan blaszfémiának hat, mintha a Micimackóból készülne pornó verzió, vagy meghatároznánk Malacka nemét.
