Mikor a fantázia világát még alig korlátozó emberpalánta magára hagyja játékait és kilép saját kis univerzumából, a gyerekszobából, azok a felsőbb hatalom parányi háta mögött önálló életre kelnek, hogy a rájuk kényszerített szerepeken túl műanyag testük számtalan lehetőségét kihasználva új kalandokba kezdjenek. Ez a Toy Story története – és még inkább a Pixaré.
A Lucasfilm speciális effekteket gyártó cége a Star Wars atyjának személyes gondjai miatt – válásakor pénzszűkébe került, így túl kellett adnia a legkevésbé hasznosnak tűnő részlegen – 1986-ban új gazdát kapott Steve Jobbs, az Apple egyik alapítójának személyében, hogy ezzel, Pixar néven, hivatalosan is elnyerje önállóságát. A vizuális világ egészen speciális területével, a komputer-animációval foglalkozó cég következő húsz éve továbbra is a játékait cserélgető, nagyra nőtt gyerekek kezei között folyt. A Disney ideiglenes szerződései, kétértelmű megállapodásai, anyagi és kreatív befolyása előbb az egészestés utódok nemzéséhez, aztán sértődött szakításhoz, majd 2006-ban szigorú házassági szerződéssel megtámogatott egybekeléshez vezetett. A Pixar végre megkapta az új gazdáját, aki sokat játszik vele, és megígéri, hogy hagyja egy kicsit önállóan élni. Az egészestés mozifilmekre a közös játszadozások adnak teret, míg a rövidfilmek inkább a játékszobából kilépő „gazda” távolléte alatti kalandkísérletek.
A tárgyakat tehát csak magukra kell hagyni, hogy életre keljenek. Persze nem ártanak a segítő kezek a lélekkel felruházáshoz, és a stúdió filmjeire a kezdeti időszaktól hatással volt, hogy John Lasseter, a Pixar egyik társ-alapítója az új, számítógépes animáció népszerűsítésekor nemcsak képzett 2D-s grafikusokat keresett, hanem tárgyanimátorokat is. A CGI-filmek így a rajzanimáció korlátlan lehetőségeit ötvözték a hangsúlyosan anyagszerű tárgyanimációval, és az első pillanattól reflektáltak erre a „tárgyiasságra”. A pajkos kislámpa, Luxo Jr. (1986), aki aztán a stúdió hivatalos szimbóluma lett, teljes természetességgel ugrál apró asztalán, ahol az anyagok és tárgyak teljesen életszerűen viselkednek, attól eltekintve, hogy a két lámpa önálló akarattal bír. A kétperces etűd villanykörte tekintetű főszereplői önálló személyiséggel rendelkeznek, és több poénra épülő történetük szabályos narratívát használ, bevezetéssel, tetőponttal, csattanóval, túllépve ezzel a technika egyszerű, de látványos bemutatásán.
Persze a tárgyi főszereplő sokáig kényszerűség, mivel a CGI nagyjából a 2001-es USA-Japán koprodukciós Final Fantasyig képtelen az emberi arc és a mozgás hihetően életszerű animálására, így kapóra jönnek a megszemélyesíthető tárgyak, főleg a játékok. A Tin Toy (1988) zenélő-guruló játékkatonája össze is akad egy rémisztően gépiesen mozgó embergyerekkel, aki első ránézésre is félelmet ébreszt bennünk, ráadásul pusztító, mindent megrágcsáló és összenyálazó szándékaira csak később derül fény. Ez a szabad mozgással, de korlátozott (ön)tudattal rendelkező csecsemő-antagonista karaktertípus aztán a Toy Storyban tér vissza rendszeresen, illetve A hihetetlen családban és annak párperces spin-offjában, a Furi-támadásban (2005). A Tin Toy fényes és vadiúj katonája tőle, a nála hatalmasabb, kiszámíthatatlan és veszélyes erőtől menekül, ám saját testi korlátai megakadályozzák – amint megmoccan, megszólal rajta valamelyik hangszer, magára vonva az ellenség figyelmét. A Nippfelkelés (1989) hóembere is szabadulni vágyik elrendeltetett külső attribútumaitól: üveggömbjén kívülre szeretne kerülni, a bikinis díszlányhoz a polc túloldalán. A film próbálkozások sorozatát mutatja be, de akármilyen eszközt is húz elő a hóember a repkedő műhó alól, csak nem tud túllépni parányi világa határain. A piros egykerekűnek is csak álmában adatik meg, hogy a rajta egyensúlyozó, ismét nem túl életszerűen ábrázolt bohóc helyett ő legyen a cirkusz sztárja (Red álma – 1987). Hogy ezekben a tárgyszereplős rövidfilmekben nem jutunk el A Szépség és a Szörnyeteg negédes teáskannájáig, annak köszönhető, hogy a szereplők minimális lehetőségeiknek megfelelően, eredeti funkcióik szerint viselkednek, és ugyan remekül kommunikálnak, de nem beszélnek, pláne nem énekelnek, mivel nem „átkozott” emberek ők, hanem felszabadult tárgyak.
A számítógép generálta képek filmes elfogadtatása és az ember-tárgy hierarchia később a Toy Storyban jut magasabb szintre, melyben a játékok elismerik gazdáikat és örök hűséget fogadnak nekik (ez a felállás változik meg a legújabb, harmadik részben). Miután a CGI teret kap az élőlények történeteinek bemutatásában, a tárgyi főhősök szerepe is megváltozik. Egyrészt humanizálódnak, vagyis megtartják anyagszerű külső tulajdonságaikat, de személyiségük és viselkedésük emberi lesz. Ez a Toy Story, és még inkább a Verdák iránya, utóbbi már nélkülözi is az élő karaktert. A Verdákhoz készült eddig a legtöbb rövidfilm, moziban a 3D-s Matuka Tokióban (2008) ment, a Verdák dvd-re pedig a Matuka és az UFO-fény (2006) is felkerült, illetve több epizód készült tévés sugárzásra, a Toon Disney és a Disney Channel csatornákra. A másik vonulat a régi múltból ránk maradt, rozsdás kis robot, WALL-E kalandja az évszázadok alatt jócskán megváltozott világban. Az ehhez készült kisfilm, a BURN-E (2008) felépítése hasonló a Nippfelkeléshez: a hegesztővel felszerelt lámpacserélő robot egyetlen célja újra fényt gyújtani egy kialudt lámpában, WALL-E azonban tudta nélkül folyton keresztbe tesz neki. A robotok személyében, úgy tűnik, létrejöhet egy olyan entitás, amit ember alkotott, és amit a számítógépes program ruház fel lélekkel – hasonlóan a CG-animációhoz.
A Disney erős hatására és a számítógépes grafika kísérleti jellegének visszaszorulásával új tematikai és vizuális jellegzetességek kerültek a Pixar rövidfilmjeibe. Ugyan már az első kisfilmben is (ami még a lucasfilmes időkben készült, vagyis nevében nem Pixar darab) élőlények voltak a főszereplők, ennek ellenére az André & Wally B. kalandjai (1987) még technikai megoldásai miatt számított mérföldkőnek. Az előzetes tervek egy CG-háttér előtti, hagyományos 2D-s karakterekkel dolgozó kisfilmről szóltak, ám végül a két szereplő is az új számítógépes technológiával készült. André és Wally B. itt még inkább hasonlítanak Tin Toyra, mint az Egy bogár élete állataira, de aztán hamar eljött az élő szereplők ideje. Egyrészt az állatok élethű megjelenítése, másrészt a térbeli elhelyezés, a háttér és az animációs filmszerűség kihasználása a fő kísérleti alap ezekben a kisfilmekben, miközben a Luxo Jr. óta remekül működő egyedi személyiségek megteremtése és az emberi érzelmek, gyarlóságok középpontba helyezése emeli ezeket a technikai experimentalizmusnál eggyel magasabb szintre – gyakran egészen az Oscar-díjig. A Hopszahopp (2003) nyírástól megszégyenült báránya, miután verses lelki támogatást kap egy arra járó nyúlból lett antiloptól, megbarátkozik az új helyzettel, és vidáman körbeugrálja a sziklás tájat. Míg a magasra pattanó és mindig másként földet érő kopasz birka és a körbeforgó táj remek látvánnyal jár, a verses elbeszélés a Pixartól szokatlan mesterkéltséggel gravitálja a pehelykönnyű ugrabugrálást. Nem is erőltetik a többi kisfilmben a dialógust, csak az időközben erőre kapó spin-off hullám darabjaiban. Így beszédhangtól mentes az irigy kék madarak dróton üldögélése (Madárkák a dróton – 2000), és az önmagával sakkozó öregúr meccse, az egyre gyorsuló vágással és az animált karakter két nagyon különböző személyiséggé alakításával játszadozó Geri sakkozik (1997). Mindkét film egyszerű történetét (a sok kismadár közé befurakodik egy nagy madár, és megpróbálják kiszorítani, illetve Geri bácsi vérre menő harcot vív önmagával a sakktábla két oldalán, hogy megszerezze a kincset érő jutalmat) a kicsit gonosz, de épp ezért nagyon emberi megnyilvánulások dobják fel, miközben az animáció a filmek között is egyedi látványvilágot produkál. A felnőni nem hajlandó, rafinált öregúr és a kissé lökött nagy madár karaktere egyébként visszatér a Felben, mintha ez a két kisfilm találkozna abban össze, és a Pixar gyakori utalásait tekintve saját, korábbi munkáira, nem is olyan meglepő ez. Visszatérve a „néma” filmekre, szintén nincs emberi hang, ugyanakkor különösen fontos szerepet játszik a zene Az utcai zenészben (2005), melyben két egyszemélyes zenekar küzd az arra járó kislány kegyeiért – és még inkább egyetlen aranytallérjáért. A film egyszerű fokozásos narratívát használ, mint a Szörny Rt.-hez készült Mike új kocsija (2002): az elsőben egyre több hangszer kerül elő, és egyre hangosabbá és erőszakosabbá válik a zene, Mike-nak pedig egyre nagyobb zűröket okoz az új autó és annak számtalan haszontalan funkciója. Mindkét filmben eljutunk egy végpontig, amit már nem lehet fokozni, és ahol fordulópontra ér a történet. Persze ez a struktúra megvan minden rövidfilmben, már a Nippfelkelés vagy a Red álma is ilyen fokozásra épül, ám legtöbbször kiegészül olyan történeti vagy technikai elemekkel, amitől a darab különleges lesz.
A 2008-as Presto újra előveszi az ember és tárgy alá-fölérendeltségi viszonyát, de nem hajlandó azt elismerni. Címszereplőnk, a nagy bűvész fő attrakciója, hogy előhúzza idomított nyulát egyik speciális kalapjából. Alec, a fehér nyúl azonban fellázad, és mivel nem kapja meg, ami nyúlként és felelős bűvésztársként járna neki (a répát), nem hajlandó kibújni a kalapból. A nyuszi a mágikus kalapokon keresztül különböző módszerekkel szabotálja a trükköt, míg a fizikailag meggyötört Presto kénytelen nem lesz beadni a derekát. Itt nem jön össze az állat tárgyként kezelése, a Levitációban (2006) azonban még sikeresen válik passzív objektummá az álmában ufórablás áldozatává váló ember. A harmadik típusú találkozást gyakorló zöld, zselészerű űrlénynek alaposan feladja a leckét a férfi elrablása, és bárhogy próbálkozik, sehogy sem tudja kivarázsolni házából az ügyetlen próbálkozások ellenére rendületlenül alvó embert. Az életszerű CGI-kategória legutóbbi darabja a gyönyörű és megható Kissé felhős (2009), melyben hatalmas felhők gyúrják a kisbabákat és állatkölyköket, hogy aztán gólyatársuk elvigye őket jövendőbeli szüleikhez. Központi karakterünk egy kissé különc felhő, aki folyton rémisztő és életveszélyes állatokat bíz agyonhajszolt gólyájára. A megkopott tollú madár egyre nehezebben viseli a terhet, és végül otthagyja felhő-partnerét, aki bánatában viharfelhővé változik, és heves zokogása elárasztja a környéket. A történet a Fellel egy időben készült és annak marketingjét segítette, bár nincsenek közös szereplőik, az egyetlen azonos pont, hogy itt is fent, a felhők között játszódik a történet.
Korábban szó volt az egészestés filmek rövid folytatásairól, ezek a kedvelt szereplőket középpontba helyezve, rövid epizódokkal egészítik ki a történeteket. A legtöbbjük egészen átlagos, látványos és vicces, olykor megható, de inkább a Disney hatása érződik rajtuk, mint a kísérletező kedvű Pixaré. Készült a Verdákhoz (Matuka és az UFO-fény, illetve a tévé-kisfilmek), a Szörny Rt.-hez (Mike új kocsija),A hihetetlen családhoz (Furi-támadás), a WALL-E-hez (BURN-E), a Felhez (Dug vadonatúj kalandja és a George & A.J.), a L’ecsóhoz, és a Toy Story 3. megjelenésekor kerültek fel extra anyagok a Pixar YouTube csatornájára, például randitippek Kentől. A George & A.J. (2009) különleges darab, ami az iPhone letölthető extrájának készült (majd elérhető lett a Pixar Facebook és YouTube oldalán), és egy 2D-s animációnak tűnő, minimális mozgást használó történet a két ápolóról, akiket az öreg Fredricksen a magasba repülő házával együtt faképnél hagy. A L’ecsó dvd extrái közé felkerülő Barátod, a patkány (2007) szintén érdekes animációs kísérlet, melyben a patkánytörténelmet bemutató „ismeretterjesztő film” többfajta animációs technikát is felvonultat (köztük bábanimációt, régi számítógépes-játék imitációt, „krétarajzot” és persze a legprofibb CGI-t). A legújabb kisfilm, a Toy Story 3. előtt vetített, 3D-ben is nézhető Éjjel és nappal szintén izgalmas animációs kísérlet, melyben a kézi rajz és a megszólalásig valósághű CG-háttér keveredik. Két sematikus karakterünk Éjjel és Nappal, akik eltérő személyiségük miatt képtelenek megérteni a másikat, előbb kinevetik rgymást, majd irigykednek egymásra. A képi megjelenítésben a legérdekesebb, ahogyan a 3D-s világ a 2D-s karakterek körvonalain belül jelenik meg. Szinte eldönthetetlen, hogy az éjjel és nappal kibékíthetetlennek tűnő ellentéte a két technikára, vagy inkább a két stúdióra akar utalni, de az biztos, hogy a Disney közreműködésével már készül a Verdák és a Szörny Rt. folytatása, illetve a Pixar első tündérmeséje, a Merida hercegnőről szóló Merida, a bátor(2012) is. És remélhetőleg olykor-olykor a mostanra felnőtt gyerek is kilép fantáziaképekből gondosan felépített szobájából, és engedi, hogy önállóan is remekül működő játékai új kalandokat és kihívásokat keressenek.
A Lucasfilm speciális effekteket gyártó cége a Star Wars atyjának személyes gondjai miatt – válásakor pénzszűkébe került, így túl kellett adnia a legkevésbé hasznosnak tűnő részlegen – 1986-ban új gazdát kapott Steve Jobbs, az Apple egyik alapítójának személyében, hogy ezzel, Pixar néven, hivatalosan is elnyerje önállóságát. A vizuális világ egészen speciális területével, a komputer-animációval foglalkozó cég következő húsz éve továbbra is a játékait cserélgető, nagyra nőtt gyerekek kezei között folyt. A Disney ideiglenes szerződései, kétértelmű megállapodásai, anyagi és kreatív befolyása előbb az egészestés utódok nemzéséhez, aztán sértődött szakításhoz, majd 2006-ban szigorú házassági szerződéssel megtámogatott egybekeléshez vezetett. A Pixar végre megkapta az új gazdáját, aki sokat játszik vele, és megígéri, hogy hagyja egy kicsit önállóan élni. Az egészestés mozifilmekre a közös játszadozások adnak teret, míg a rövidfilmek inkább a játékszobából kilépő „gazda” távolléte alatti kalandkísérletek.
párperces spin-offjában, a Furi-támadásban (2005). A Tin Toy fényes és vadiúj katonája tőle, a nála hatalmasabb, kiszámíthatatlan és veszélyes erőtől menekül, ám saját testi korlátai megakadályozzák – amint megmoccan, megszólal rajta valamelyik hangszer, magára vonva az ellenség figyelmét. A Nippfelkelés (1989) hóembere is szabadulni vágyik elrendeltetett külső attribútumaitól: üveggömbjén kívülre szeretne kerülni, a bikinis díszlányhoz a polc túloldalán. A film próbálkozások sorozatát mutatja be, de akármilyen eszközt is húz elő a hóember a repkedő műhó alól, csak nem tud túllépni parányi világa határain. A piros egykerekűnek is csak álmában adatik meg, hogy a rajta egyensúlyozó, ismét nem túl életszerűen ábrázolt bohóc helyett ő legyen a cirkusz sztárja (Red álma – 1987). Hogy ezekben a tárgyszereplős rövidfilmekben nem jutunk el 
filmszerűség kihasználása a fő kísérleti alap ezekben a kisfilmekben, miközben a Luxo Jr. óta remekül működő egyedi személyiségek megteremtése és az emberi érzelmek, gyarlóságok középpontba helyezése emeli ezeket a technikai experimentalizmusnál eggyel magasabb szintre – gyakran egészen az Oscar-díjig. A Hopszahopp (2003) nyírástól megszégyenült báránya, miután verses lelki támogatást kap egy arra járó nyúlból lett antiloptól, megbarátkozik az új helyzettel, és vidáman körbeugrálja a sziklás tájat. Míg a magasra pattanó és mindig másként földet érő kopasz birka és a körbeforgó táj remek látvánnyal jár, a verses elbeszélés a Pixartól szokatlan mesterkéltséggel gravitálja a pehelykönnyű ugrabugrálást. Nem is erőltetik a többi kisfilmben a dialógust, csak az időközben erőre kapó spin-off hullám darabjaiban. Így beszédhangtól mentes az irigy kék madarak dróton üldögélése (Madárkák a dróton – 2000), és az önmagával sakkozó öregúr meccse, az egyre gyorsuló vágással és az animált karakter két nagyon különböző személyiséggé alakításával játszadozó Geri sakkozik (1997). Mindkét film egyszerű történetét (a sok kismadár közé befurakodik egy nagy madár,
és megpróbálják kiszorítani, illetve Geri bácsi vérre menő harcot vív önmagával a sakktábla két oldalán, hogy megszerezze a kincset érő jutalmat) a kicsit gonosz, de épp ezért nagyon emberi megnyilvánulások dobják fel, miközben az animáció a filmek között is egyedi látványvilágot produkál. A felnőni nem hajlandó, rafinált öregúr és a kissé lökött nagy madár karaktere egyébként visszatér a Felben, mintha ez a két kisfilm találkozna abban össze, és a Pixar gyakori utalásait tekintve saját, korábbi munkáira, nem is olyan meglepő ez. Visszatérve a „néma” filmekre, szintén nincs emberi hang, ugyanakkor különösen fontos szerepet játszik a zene Az utcai zenészben (2005), melyben két egyszemélyes zenekar küzd az arra járó kislány kegyeiért – és még inkább egyetlen aranytallérjáért. A film egyszerű fokozásos narratívát használ, mint a Szörny Rt.-hez készült Mike új kocsija (2002): az elsőben egyre több hangszer kerül elő, és egyre hangosabbá és erőszakosabbá válik a zene, Mike-nak pedig egyre nagyobb zűröket okoz az új autó és annak számtalan haszontalan funkciója. Mindkét filmben eljutunk egy végpontig, amit már nem lehet fokozni, és ahol fordulópontra ér a történet. Persze ez a struktúra megvan minden rövidfilmben, már a Nippfelkelés vagy a Red álma is ilyen fokozásra épül, ám legtöbbször kiegészül olyan történeti vagy technikai elemekkel, amitől a darab különleges lesz.
A 2008-as Presto újra előveszi az ember és tárgy alá-fölérendeltségi viszonyát, de nem hajlandó azt elismerni. Címszereplőnk, a nagy bűvész fő attrakciója, hogy előhúzza idomított nyulát egyik speciális kalapjából. Alec, a fehér nyúl azonban fellázad, és mivel nem kapja meg, ami nyúlként és felelős bűvésztársként járna neki (a répát), nem hajlandó kibújni a kalapból. A nyuszi a mágikus kalapokon keresztül különböző módszerekkel szabotálja a trükköt, míg a fizikailag meggyötört Presto kénytelen nem lesz beadni a derekát. Itt nem jön össze az állat tárgyként kezelése, a Levitációban (2006) azonban még sikeresen válik passzív objektummá az álmában ufórablás áldozatává váló ember. A harmadik típusú találkozást gyakorló zöld, zselészerű űrlénynek alaposan feladja a leckét a férfi elrablása, és bárhogy próbálkozik, sehogy sem tudja kivarázsolni házából az ügyetlen próbálkozások ellenére rendületlenül alvó embert. Az életszerű CGI-kategória legutóbbi darabja a gyönyörű és megható Kissé felhős (2009), melyben hatalmas felhők gyúrják a kisbabákat és állatkölyköket, hogy aztán gólyatársuk elvigye őket jövendőbeli szüleikhez. Központi karakterünk egy kissé különc felhő, aki folyton rémisztő és életveszélyes állatokat bíz agyonhajszolt gólyájára. A megkopott tollú madár egyre nehezebben viseli a terhet, és végül otthagyja felhő-partnerét, aki bánatában viharfelhővé változik, és heves zokogása elárasztja a környéket. A történet a Fellel egy időben készült és annak marketingjét segítette, bár nincsenek közös szereplőik, az egyetlen azonos pont, hogy itt is fent, a felhők között játszódik a történet.
csatornájára, például randitippek Kentől. A George & A.J. (2009) különleges darab, ami az iPhone letölthető extrájának készült (majd elérhető lett a Pixar Facebook és YouTube oldalán), és egy 2D-s animációnak tűnő, minimális mozgást használó történet a két ápolóról, akiket az öreg Fredricksen a magasba repülő házával együtt faképnél hagy. A L’ecsó dvd extrái közé felkerülő Barátod, a patkány (2007) szintén érdekes animációs kísérlet, melyben a patkánytörténelmet bemutató „ismeretterjesztő film” többfajta animációs technikát is felvonultat (köztük bábanimációt, régi számítógépes-játék imitációt, „krétarajzot” és persze a legprofibb CGI-t). A legújabb kisfilm, a Toy Story 3. előtt vetített, 3D-ben is nézhető Éjjel és nappal szintén izgalmas animációs kísérlet, melyben a kézi rajz és a megszólalásig valósághű CG-háttér keveredik. Két sematikus karakterünk Éjjel és Nappal, akik eltérő személyiségük miatt képtelenek megérteni a másikat, előbb kinevetik rgymást, majd irigykednek egymásra. A képi megjelenítésben a legérdekesebb, ahogyan a 3D-s világ a 2D-s karakterek körvonalain belül jelenik meg. Szinte eldönthetetlen, hogy az éjjel és nappal kibékíthetetlennek tűnő ellentéte a két technikára, vagy inkább a két stúdióra akar utalni, de az biztos, hogy a Disney közreműködésével már készül a Verdák és a Szörny Rt. folytatása, illetve a Pixar első tündérmeséje, a Merida hercegnőről szóló 
