Az amerikai külpolitikát számos film témája, de alig kevesebbé az érdektelenebbnek tetsző belpolitika is. Ám nem feltétlenül ugyanaz érdekes az amerikai belpolitikában egy európai és egy amerikai néző számára. Az mindenesetre biztos, hogy az amerikai filmek igyekeznek a nagy politológus, Tocqueville gondolatát igazolni: Amerika a szabadság hazája.

Egy Brüsszelben élő magyar ismerősöm az amerikai elnökválasztások előtt létrehozott egy nagyon sikeres angol nyelvű weboldalt, amin európai polgárok mondhatták meg, ők kire szavaznának, ha az Amerikai Egyesült Államok polgárai lennének. Az érdeklődők végigkövethették a jelöltállítás folyamatát, majd az elnökválasztást is. A győztes a nem-amerikai állampolgárok körében egyértelműen Obama lett. A legelszántabb hívek a választás másnapján egy fergeteges bulival ünnepelték meg kedvencüket. Obamára voksolt a szavazók jelentős hányada, összességében majdnem annyi ember, amennyi Amerika első emberévé tette Obamát. Ebben az is közrejátszhatott, hogy kevés elnök váltott ki olyan szélsőséges reakciókat, mint George W. Bush. Okolhatta ezért az ifjabb Bush a médiát is. Abban, hogy Bush lett a Nixon utáni legnépszerűtlenebb elnök, szerepe volt a Michael Moore-filmeknek, az elnök ellen protestáló amerikai színészeknek, és az iraki háborúról készült filmeknek is – ezekben nem a katonák hazafiassága kérdőjeleződik meg, és az is csak ritkán, hogy a hadba vonulók a jó ügyet szolgálják (hiszen sok film megrendelője egyenesen a Pentagon volt), sokkal inkább a társadalom jóhiszeműsége válik kétségessé: az amerikai háborús filmek legfőbb konfliktusforrása ugyanis az, hogy a hazatértek nem tudnak beilleszkedni.

Az amerikai elnökválasztás buktatóiról, a floridai választásról és a szavazatok újraszámlálásról szóló – egyébként izgalmas és érdekes, nemcsak politológusoknak javallott – filmjét, a Újraszámlálást (2008) az HBO nem kizárólag az USA-ban sugározta. Népszerű lett a távol eső országokban is; az amerikai – rendkívül bonyolult, és mint e filmből kiderül, nem is tökéletes, visszaélésekre lehetőséget adó – választási rendszert sokan jobban ismerik, mint a saját hazájukét. Egy kimutatás szerint az USA elnökére – pontosabban tehát az elektorokra – szívesebben szavaznának egyes országokban (főként olyanokban, melyek velejéig korruptakká váltak), mint saját hazájuk jelöltjeire.

Miért lehet érdekes nem az Egyesült Államok polgára számára az Egyesült Államok belpolitikája? Mitől olyan különleges az amerikai politika, hogy az arról készült filmeket és sorozatokat jól el lehet adni a világon szinte bárhol?

Attól önmagában nem lesz izgalmas az amerikai belpolitika, hogy az kihat más államok politikájára, gazdaságára is, bár kétségtelen, hogy a legutóbbi válság számos ország gazdaságát megroppantotta, az amerikai tőzsdén indukálódnak a legfontosabb gazdasági folyamatok, és a tőzsde rendkívül érzékeny a politikai fejleményekre (főleg, ha azok kedvezőtlenek). És nem merülhet ki a válasz abban sem, hogy azért, mert jólesően veszik tudomásul a távoli és korruptabb országok nézői, hogy az amerikai demokrácia kerítése sincs kolbászból, hogy ott – az Alexis de Tocqueville óta a demokrácia bástyájának, a szabadság otthonának tekinthető – államban sincs minden rendben, ott is befolynak közpénzek a zsebekbe, ott is van választási csalás, ott sem lehet politikus és hazafi közé egyértelmű egyenlőségjelet tenni. Nem merülhet ki a válasz tehát abban, hogy valami jó értelemben vett kétszínűség és kárörvendés lenne az olyan filmek sikerének titka, melyek az USA piszkos belügyeit (a Kennedyek üzleteit és halálát, Nixon tévedéseit) tárgyalják.

Ezen ügyekben a legtöbb középszerű filmet Oliver Stone alkotta, akiknek W.-ja a legifjabb Bush életét felelevenítő biopic (2008). Szabályos életrajzi film, története a Bush butaságát taglaló anekdotákra, az ifjabb és idősebb Bush közti konfliktusokra van felfűzve, és legalább annyi közeli van benne Jim Beam-üvegekről – hiszen az USA 43. elnöke elég keményen ivott –, mint az elnök és a borzalmas Dick Cheney arcáról. A filmben a színészek egytől-egyig kiválóak, Josh Brolin különösen az első és utolsó epizódban. Bush egy üres stadion közepén áll. Hallja az üdvrivalgást, pedig nincs benne egy teremtett lélek sem. Csak az utolsó jelenetben tűnik fel neki, milyen nyomasztó a csend. Az arca elemi kétségbeesést tükröz. Olyan, mint egy nagy bűnt elkövető kamasz, aki hirtelen megvilágosodik és belátja, amit elkövetett, jóvátehetetlen, sosem fogják már tudni fenntartások nélkül szeretni.

Amerikában a választás nem olyan szent és olyan nagy dolog, mint amilyennek innen, Európából látszik: egy amerikai polgár legalább olyan fontosnak, sőt fontosabbnak gondolja azt, hogy az intézmények, a demokrácia intézményei – mint a bíróság (főként a Legfelső Bíróság), az ügyészség, de a média is – demokratikusan működjenek, mint azt, hogy ki az épp aktuális elnök. Az elnök főként azon az országon kívül rekedtek számára lehet fontos, akik azt gondolják, hogy ma az USA állampolgárának lenni hasonlóképpen nagy és biztos megélhetést, jólétet biztosító dolog, mint az antik Rómában római polgárnak lenni. Ezért is lett azonnal szinte szent ember a kívül rekedteknek a fekete bőrű Obama.

Tocqueville szerint „a világ könnyebben elfogad egy kézenfekvő hazugságot, mint a bonyolult és nehezen megismerhető igazságot”, tehát az elnökválasztás, mint érdekesség – mint a demokrácia látszatát a legjobban keltő intézmény – megfilmesíthetőbb, mint a Legfelsőbb Bíró működése. A választás harc és médiaesemény. Ezért vert fel akkora – Európában tulajdonképpen nagyobb – port a floridai kétséges választási eredmény és a manipulátorok munkája. Az európai filmnéző számos információja Amerikáról a filmekből származtatható – így többek közt az is, hogy a harcoló amerikai katonák egytől-egyig rágózó suttyók, holott sokan közülük csak így tudnak annyi pénzt összeszedni, hogy egyetemre járhassanak. Az Újraszámlálásból még az elegendőnél is többet tudhatunk meg az amerikai választási rendszerről, arról, hogy hogyan támogatja azt a bíróság intézménye (ami olyan ügyekben is dönt, hogy lehet-e, kell-e kézzel újraszámolni).

A demokrácia intézményei csak akkor működőképesek, ha mentesek tudnak lenni minden befolyástól: a Nixon-(Watergate-)ügy tulajdonképpen egy lehallgatási botrány, nem is egy hasonlóra derült fény e hazában, de mégsem verte szét az ügyet követő botrány a kormányzatot. Az előbb említett tény (az intézmények demokráciája és függetlensége fontos egy amerikai polgárnak) az oka annak, hogy ott ebbe az elnök belebukott, és az ügy azóta is számos film témája. Készített – rossz – filmet Nixonról Stone (Nixon, 1995), és jót Ron Howard. Ez utóbbi az elnök bukását követő tévé show-t állítja középpontba: a Frost/Nixon (2008) egy minden sztereotípiától mentes, ügyes, okos film a média hatalmáról, arról, hogy egy tévéstúdióban zajló verbális küzdelem is lehet olyan izgalmas, mint egy boxmeccs. Nem is egyszer hasonlítják a két fél ütközetét a boxhoz: Nixon első válasza olyan, mint egy váratlanul bevitt ütés, ami meglepi az ellenfelet, a riporter David Frostot, mert nem számított rá, hogy az ellenfélnek ekkora ereje van. A politikai filmek állandó szereplője az újságíró: aki a demokrácia védelmének erőssége, az előretolt támadó. Ha egyes intézmények demokratikussága meg is kérdőjeleződik, a demokrácia nem. Tocqueville szerint a valódi demokráciában a cenzúra értelmét veszti. Az elnök emberei (1976), A dolgok állása (2009), a Gyávák és hősök (2007) főszereplője is újságíró – ez utóbbié egy nő. Richard Brooks Lapzárta című filmje (1952), amiből kiderül, hogy a szólásszabadság egyetlen gátja a sajtóba invesztálók függősége lehet: a fontos szenátor üzelmeit leleplező lapot bulvárlappá alakítják át.

Az elnök emberei című remek sorozat (1999-2006) – mely a jellemrajzokkal sem marad adós – természetesen azért érdekes, mert az USA elnökének szinte minden döntése megfontolást igénylő, nagy horderejű, a világ állapotáról kiható döntés. Ha nem számolnának a következményekkel, azt nem csupán az Államok sínylené meg. Mindent meg kell fontolni: egy-egy döntés egy-egy kemény küzdelem eredménye. A Bush-korszak egy legtöbbet vitatott törvénye az a patrióta törvény, ami szabad kezet ad a megfigyeléshez – e törvény nélkül nem lehetett volna elképzelni sem egy olyan brutális sorozatot, mint a 24 (2001-2010), melynek csaknem minden epizódjára jut egy vallatás. A Reagan-korszak alatt gerjesztett paranoia nélkül az összeesküvés-elmélet filmek (A Pelikán ügyirat, 1993; Parallax terv, stb.) nem születtek volna meg.

Ahogy a bírósági eljárásrendje, úgy politikai berendezkedése is az Egyesült Államoknak a legmegfilmesíthetőbb. A lobbik és lobbizók tevékenységéről ugyanúgy készíthető izgalmas opus – Amikor a farok csóválja… (1997), Charlie Wilson háborúja (2007) – mint az elnöki Ovális teremben zajló eseményekről. Ez olyannyira így van, hogy szinte intelemnek is vehetjük Tocqueville amerikai demokráciáról írt könyvének egyik ma is megfontolásra érdemes gondolatát (számos ilyen van): „Nem azt rovom föl az egyenlőségnek, hogy az embereket tiltott gyönyörök űzésére ragadja, hanem hogy teljesen leköti őket az engedélyezett gyönyörök kergetésével.” A demokráciáért harcolók a filmekben szinte mindig elsöprő győzelmet aratnak. Mint Forst Nixon ellen (aki megtörten már csak egy daxli fülét tudja megsimogatni). Vagyis a belpolitikai filmek sikerének titka: a demokrácia végső és elsöprő győzelmével áltatnak.

Kolozsi László

Az írás a Mozinet Magazin 2010. júniusi számában jelent meg.