Akadnak műfajok, amelyek esetében a sikert megalapozó nyitófilmek személynevekhez kötődnek, majd ezek a nevek gyakorlatilag szinonim kifejezéssé válnak a zsánernévvel: a 80-as években minden fantasy „Conan-filmként” forgott közszájon, a klasszikus vámpírhorrorokból azt is „Drakula-filmnek” szokás nevezni, amelynek köze nincs Bram Stoker hőséhez. A softcore szexfilmet pedig mai napig úgy lehet legkönnyebben definiálni, ha egyszerűen az „olyan Emmanuelle-film” megjelölést használjuk rá.
Az 1974-ben bemutatott francia Emmanuelle főként annak köszönheti rangját, hogy ez az alkotás jelentette a nagy áttörést Európában a szexualitást nyíltan ábrázoló játékfilmek számára. Miközben bordélyokban, házi vetítőkben nagyjából a mozgókép születése óta vetítettek pornográf tekercseket, világszerte a ’70-es évek nyitányáig kellett várni arra, hogy a hagyományos mozihálózatba is bekerüljenek a fedetlen genitáliák, végigvitt koituszok, netán a deviánsnak tekintett szexuális gyakorlatok. Az Emmanuelle Arsan álnéven 1959-ben publikált pszeudo-önéletrajzi regény a neves botrányfilm előtt bő évtizeddel emblematikussá tette szerzője keresztnevét, sőt a szex-bestsellerből már 1969-ben született egy filmváltozat (Én, Emmanuelle). Az 1974-es klasszikus azonban többet tett egy irodalmi siker képes kiaknázásánál: valódi francia kultúrfranchise-t indított be, amely mára közel 40 egészestés filmmel és több tévésorozattal dicsekedhet. Első kirándulása óta Emmanuelle megjárta a harmadik világ szinte minden forró égövi táját, a buja nagyvárosokat Los Angelestől Velencéig, sőt a csúcsokon túl feljutott a világűrbe és a mennyekbe is. Sikere megszámlálhatatlan utódot nemzett, különféle furmányos neveken (mint az olasz rip-off széria Fekete Emmanuelle-je) és alig álcázott alteregók formájában Laure-tól a 9 és fél hét hősnőjéig. Méltán elhíresült sztárja, Sylvia Kristel pedig azóta is ugyanezt a szerepet domborítja, legyen szó egyéb irodalmi művek adaptációiról (O története, Lady Chatterley szeretője), valós személyek életrajzairól (Mata Hari, Madame Claude) vagy kínkeserves szerzői darabokról (mint Borowczyk Szukája vagy Roger Vadimtól a Csábítás játszmája). Történelmi távlatból szemlélve mára kijelenthető, hogy az Emmanuelle a szexfilm Leninje: programot hirdetett, forradalmat indított, és nem csak élt, de él és élni fog.
A sikerszéria nyitófázisát alkotó Kristel-trilógia nem csupán a főszereplő színésznő okán magasodik a mezőny fölé (a holland szexbálvány a negyedik részben egy brazíliai plasztikai műtéttel átadja a stafétát ifjabb hasonmásainak): az első három film legfőbb erénye az, hogy kijelöli sarjai, utánzói, sőt az egész műfaj számára a lehetséges narratív stratégiákat. Az Emmanuelle-alapkészlet igen kisszámú történetelemből áll: végy egy kellőképpen egzotikus országot, helyezz ötcsillagos centrumába egy kellőképpen szabadelvű európai kisközösséget, majd küldd oda egy eseményteli légi/vízi úton a főhősnőt, hogy aztán a helyi népszokások mellett megismerkedjen néhány fehérmájú kamaszlánnyal és minimum egy ellenállhatatlan alfahímmel, aki kellőképpen komoly kihívást jelenthet libidómeghajtással működő fiatalasszonyunk számára. Just Jaeckin 1974-es debütfilmjének érdeme elsősorban a legizgatóbb elemek kiemelése volt a bosszantóan túlfilozófált alapregényből, valamint azok önkezűleg végzett feldúsítása (lásd a cigarettázó vagina bordély-magánszámát vagy a komoly felzúdulást provokáló csoportos erőszak jelenetét az ópiumbarlangban). A későbbi folytatások feladata csupán annyiból állt, hogy újabb variációkat találjanak a kanonizálódó motívumokra, és valahogy történetegységbe rendezzék őket. Az Emmanuelle-opuszok félúton helyezkednek el a visszafogottan ábrázolt nemi aktusokra épülő, softcore szexfilmek és az egzotikus helyszínek természeti szépségeit és kulturális érdekességeit bemutató útifilmek között: Thaiföldön bangkoki piactúra, thai-boksz mérkőzés és masszázszex dukál (Emmanuelle), Hongkongban legyezőtánc, erotikus akupunktúra és szex a kompon (Emmanuelle 2. – Az antiszűz), a Seychelles-szigeteken ökrösszekér-kirándulás, tengeri horgászat és mutia táncorgia (Good-bye, Emmanuelle!). Izgalmas és árulkodó ez a műfaji párkapcsolat: egyfajta posztkolonialista párhuzamot fogalmaz meg a női test (ön)feltárása és a harmadik világ pogány kultúráinak felfedezése között – cizellált fehér hősei minden egyes édeskettes, hármasfogat, netán francia négyes során egy idegen kultúra szegmenseit teszik magukévá.
A közös motívumkincs és történetkeret ellenére a szex-auteur Just Jaeckin, a divatfotós Francis Giacobetti és Francois Leterrier kisiparos három eltérő módot talál arra, hogy a rögzült elemeket meseélménnyé formálja. Miközben Emmanuelle egyre mélyebbre hatol a primitív civilizációk szívébe, mindig egyfajta belső utazást is tesz, ahol a szexuális érintkezések más és más szerepet töltenek be. A trendindító Emmanuelle e tekintetben a tökéletes egyensúlyt képezi a műfaj repetitivitása és a játékfilmektől elvárt történetmesélés között: Jaeckin a szeretkezéseket rendszerint a narratív események illusztrálására használja, legyen szó a hősnő flashback-beszámolójáról a repülőn ért élményeiről vagy a szexfilozófus Mario fejtegetéseit kísérő, megszakító kéjmenetekről. A szex ezekben a beavatási folyamat menetét, eképp egy jellemformálódás állomásait jelzi, lásd az Érzékek birodalma vagy a Mély torok példáját. Giacobetti élvezetesen túlburjánzó Antiszűze 1975-ből arany középút helyett a szubjektivitás végletét veszi célba, midőn sutba dobja a következetes történetmesélés narratív kapcsolóelemeit, és a filmet vágyfantáziák etűdsorozatából komponálja meg, amelyeknél esetenként az is kétséges, mi történik meg valójában, és mi a hősnő belső világában – akárcsak az Erkölcstelen Mr. Teas vagy az Ördög Miss Jones szexklasszikusai esetében. A nyitóhármas legpuritánabb, egyben legszabályosabb narratív darabját az 1977-es Goodbye Emmanuelle szexdrámája jelenti, amelynek rendezője a főhősnő és szabadelvű férje közt bekövetkező érzelmi eltávolodást meséli el, szinte csak ürügyként használva a szórványos szeretkezéseket – ezúttal a nemiség csupán kifejező eszköze a drámai eseményeknek, egyfajta megfáradt Utolsó tangó Emmanuelle-lel.
Álljon azonban a szex a jellemformálódás, a szubjektív képzelet vagy az érzelmi konfliktusháló szolgálatában, a korai mesterhármas egyforma önfeledtséggel ünnepli hősnője egyszemélyes univerzumát: világukban minden férfi Emmanuelle kiteljesedését szolgálja (még ha látszólag uralkodik is rajta, legyen férj, tanító vagy szerető), és minden nő Emmanuelle egy-egy kivetülése, akár a százarcú keleti istennőknél (a filmekben felbukkanó női testek minduntalan Kristel ideális idomait formálják, fruskaverziótól afromásig). Az Emmanuelle-trilógia nem csupán egy friss műfaj, de egy újkeletű szemléletmód diadalát is hirdeti – ahol a kendőzetlen érzékiség immár a filmművészetben is az önkifejezés alkotói eszközévé válik.
Az 1974-ben bemutatott francia Emmanuelle főként annak köszönheti rangját, hogy ez az alkotás jelentette a nagy áttörést Európában a szexualitást nyíltan ábrázoló játékfilmek számára. Miközben bordélyokban, házi vetítőkben nagyjából a mozgókép születése óta vetítettek pornográf tekercseket, világszerte a ’70-es évek nyitányáig kellett várni arra, hogy a hagyományos mozihálózatba is bekerüljenek a fedetlen genitáliák, végigvitt koituszok, netán a deviánsnak tekintett szexuális gyakorlatok. Az Emmanuelle Arsan álnéven 1959-ben publikált pszeudo-önéletrajzi regény a neves botrányfilm előtt bő évtizeddel emblematikussá tette szerzője keresztnevét, sőt a szex-bestsellerből már 1969-ben született egy filmváltozat (Én, Emmanuelle). Az 1974-es klasszikus azonban többet tett egy irodalmi siker képes kiaknázásánál: valódi francia kultúrfranchise-t indított be, amely mára közel 40 egészestés filmmel és több tévésorozattal dicsekedhet. Első kirándulása óta Emmanuelle megjárta a harmadik világ szinte minden forró égövi táját, a buja nagyvárosokat Los Angelestől Velencéig, sőt a csúcsokon túl feljutott a világűrbe és a mennyekbe is. Sikere megszámlálhatatlan utódot nemzett, különféle furmányos neveken (mint az olasz rip-off széria Fekete Emmanuelle-je) és alig álcázott alteregók formájában Laure-tól a 9 és fél hét hősnőjéig. Méltán elhíresült sztárja, Sylvia Kristel pedig azóta is ugyanezt a szerepet domborítja, legyen szó egyéb irodalmi művek adaptációiról (O története, Lady Chatterley szeretője), valós személyek életrajzairól (Mata Hari, Madame Claude) vagy kínkeserves szerzői darabokról (mint Borowczyk Szukája vagy Roger Vadimtól a Csábítás játszmája). Történelmi távlatból szemlélve mára kijelenthető, hogy az Emmanuelle a szexfilm Leninje: programot hirdetett, forradalmat indított, és nem csak élt, de él és élni fog.
A sikerszéria nyitófázisát alkotó Kristel-trilógia nem csupán a főszereplő színésznő okán magasodik a mezőny fölé (a holland szexbálvány a negyedik részben egy brazíliai plasztikai műtéttel átadja a stafétát ifjabb hasonmásainak): az első három film legfőbb erénye az, hogy kijelöli sarjai, utánzói, sőt az egész műfaj számára a lehetséges narratív stratégiákat. Az Emmanuelle-alapkészlet igen kisszámú történetelemből áll: végy egy kellőképpen egzotikus országot, helyezz ötcsillagos centrumába egy kellőképpen szabadelvű európai kisközösséget, majd küldd oda egy eseményteli légi/vízi úton a főhősnőt, hogy aztán a helyi népszokások mellett megismerkedjen néhány fehérmájú kamaszlánnyal és minimum egy ellenállhatatlan alfahímmel, aki kellőképpen komoly kihívást jelenthet libidómeghajtással működő fiatalasszonyunk számára. Just Jaeckin 1974-es debütfilmjének érdeme elsősorban a legizgatóbb elemek kiemelése volt a bosszantóan túlfilozófált alapregényből, valamint azok önkezűleg végzett feldúsítása (lásd a cigarettázó vagina bordély-magánszámát vagy a komoly felzúdulást provokáló csoportos erőszak jelenetét az ópiumbarlangban). A későbbi folytatások feladata csupán annyiból állt, hogy újabb variációkat találjanak a kanonizálódó motívumokra, és valahogy történetegységbe rendezzék őket. Az Emmanuelle-opuszok félúton helyezkednek el a visszafogottan ábrázolt nemi aktusokra épülő, softcore szexfilmek és az egzotikus helyszínek természeti szépségeit és kulturális érdekességeit bemutató útifilmek között: Thaiföldön bangkoki piactúra, thai-boksz mérkőzés és masszázszex dukál (Emmanuelle), Hongkongban legyezőtánc, erotikus akupunktúra és szex a kompon (Emmanuelle 2. – Az antiszűz), a Seychelles-szigeteken ökrösszekér-kirándulás, tengeri horgászat és mutia táncorgia (Good-bye, Emmanuelle!). Izgalmas és árulkodó ez a műfaji párkapcsolat: egyfajta posztkolonialista párhuzamot fogalmaz meg a női test (ön)feltárása és a harmadik világ pogány kultúráinak felfedezése között – cizellált fehér hősei minden egyes édeskettes, hármasfogat, netán francia négyes során egy idegen kultúra szegmenseit teszik magukévá.
A közös motívumkincs és történetkeret ellenére a szex-auteur Just Jaeckin, a divatfotós Francis Giacobetti és Francois Leterrier kisiparos három eltérő módot talál arra, hogy a rögzült elemeket meseélménnyé formálja. Miközben Emmanuelle egyre mélyebbre hatol a primitív civilizációk szívébe, mindig egyfajta belső utazást is tesz, ahol a szexuális érintkezések más és más szerepet töltenek be. A trendindító Emmanuelle e tekintetben a tökéletes egyensúlyt képezi a műfaj repetitivitása és a játékfilmektől elvárt történetmesélés között: Jaeckin a szeretkezéseket rendszerint a narratív események illusztrálására használja, legyen szó a hősnő flashback-beszámolójáról a repülőn ért élményeiről vagy a szexfilozófus Mario fejtegetéseit kísérő, megszakító kéjmenetekről. A szex ezekben a beavatási folyamat menetét, eképp egy jellemformálódás állomásait jelzi, lásd az Érzékek birodalma vagy a Mély torok példáját. Giacobetti élvezetesen túlburjánzó Antiszűze 1975-ből arany középút helyett a szubjektivitás végletét veszi célba, midőn sutba dobja a következetes történetmesélés narratív kapcsolóelemeit, és a filmet vágyfantáziák etűdsorozatából komponálja meg, amelyeknél esetenként az is kétséges, mi történik meg valójában, és mi a hősnő belső világában – akárcsak az Erkölcstelen Mr. Teas vagy az Ördög Miss Jones szexklasszikusai esetében. A nyitóhármas legpuritánabb, egyben legszabályosabb narratív darabját az 1977-es Goodbye Emmanuelle szexdrámája jelenti, amelynek rendezője a főhősnő és szabadelvű férje közt bekövetkező érzelmi eltávolodást meséli el, szinte csak ürügyként használva a szórványos szeretkezéseket – ezúttal a nemiség csupán kifejező eszköze a drámai eseményeknek, egyfajta megfáradt Utolsó tangó Emmanuelle-lel.
