Az oregoni Springfield középiskolájában 1998 tavaszán lezajló fegyveres incidensnek a számos sérült mellett két halálos áldozata is volt. A mészárlást elkövető Kip Kinkel nem sokkal korábban már saját szüleivel is végzett, hiszen meg akarta kímélni őket a később várható vádeljárás megpróbáltatásaitól. A bizarr nevű tizenéves, aki legszívesebben a Luhrmann-féle Romeo és Júlia dallamainak hallgatása közben gyilkolt, az eset óta 111 éves börtönbüntetését tölti, a világszerte hasonló tragédiákat előidéző fiatalok sorsához hasonlóan. Kip akcióját követően az amerikai oktatási hivatal számos szakértő bevonásával elkészítette az iskolai lövöldözésekre utaló előjelek pontos listáját, amelyekhez gyakorlati tanácsokat is mellékeltek a veszélyes útra tért gyermekek kezelésével kapcsolatban. A népszerű kiadvány gyorsan terjedt az Államokban, ám alig egy évvel Springfield után mégis bekövetkezett az amerikai történelem egyik leghíresebb bűnténye, a két elkövetővel együtt 15 ember életét követelő Columbine középiskolai mészárlás.
Az iskolai leszámolásokra nincs tengeren túli copyright, a fegyvertartás széleskörű terjedésével párhuzamosan a skandináv Európában és Németországban, valamint a Távol- és Közel-Keleten is megestek már hasonló incidensek. A gyerekek kegyetlensége A legyek urával lett bestseller téma, a tanintézményekben újabban lejátszódó véres jelenetek azonban minden korábbinál kézenfekvőbb anyagot biztosítanak egy-egy erős melodráma, feszült thriller vagy bármilyen szolidabb akcióműfaj forgatókönyve számára. A pedagógusok között köröző deviancia-jegyzékek tételesen sorolják fel a potenciális elkövetők feltételezett tulajdonságait, a gyilkosok előszeretettel adnak hírt magukról különböző blogok és videomegosztók segítségével, a fegyverviselés körül zajló viták és a túlélők állandóan a közbeszéd fókuszában tartják ezeket az eseményeket. A sajnálatos aktualitás és a természetből fakadóan ideális dramaturgiai alapanyag miatt érthető, hogy ez a mindenkit érintő és megérintő probléma már eddig is számos film tárgyává vált. A témát felvállaló szerzők a gyermekek egymáshoz és felnőttekhez való viszonyát többnyire a jól ismert high school-közegben, de a könnyedebb irányzatoktól eltartó cselekménnyel teszik izgalmassá. Mindannyian megkockáztatják, hogy a tinivígjátékok és bálkirálynős filmek kedvelt tereit eredeti funkciójuktól megfosztva, többé nem gyereknek való, veszélyes helyként ábrázolják. Gus Van Sant, Michael Moore, Vadim Perelman és társaik ugyanazt a problémát eltérő hangsúlyok kihelyezésével dolgozzák fel, és a köztük felfedezhető különbségek akár a kérdés egészére nézve is fontos tanulságokat hordozhatnak.
Oktalan halál
Az egyes megközelítések sajátosságait főleg az általuk vizsgált csoport (gyilkosok vagy túlélők) és a filmek dokumentarizmushoz való viszonya határozza meg. A tett elkövetését és a gyilkosok indítékait mutatja be többek között Gus Van SantElefánt (2003) című filmje, a Zero Day (Ben Coccio, 2003), a Sötét anyag (Csen Si-Zseng, 2007), de oknyomozásának fontos elemeként vonultatja fel ugyanezt Michael MooreKóla, puska, sültkrumpli (2002) című darabja is. Ezzel szemben inkább a túlélők és ártatlan áldozatok történetével foglalkozik a Szemvillanás alatt (Vadim Perelman, 2003) és a Barátnők a bajban (Paul F. Ryan, 2002). Az első csoportba tartozó alkotások cselekménye feszesebb és akciódúsabb, a második inkább a melodramatikus elemeket erősíti fel. Bár bizonyos szempontból kézenfekvő lenne a tizenéves gyilkosok személyét is áldozatként bemutatni, a felsorolt alkotók közül egyedül Moore kész arra, hogy nyíltan a rosszul berendezett társadalom nyakába varrja a felelősséget. Koncepciójára pontosan rímel az egyik korai incidens (felnőtt) elkövetőjének üzenete. Andrew Kehoe az 1927-es bath-i merénylet után a farmja kerítésére ugyanis a következő szövegű levelet szögezte: „Az ember bűnözővé válik, nem pedig azzá születik.” A gothokra, Marilyn Mansonra, videojátékokra és korhatáros filmekre vonatkozó alkalomszerű kiszólások ennek ellenére súlytalanok maradnak a hasonló filmekben következetesen és aprólékosan végigvitt karakterábrázolás árnyékában. Az Elefánt például kifejezetten a gyilkos páros egymáshoz való bonyolult érzelmi kötődésére és általános pszichés bizonytalanságukra koncentrál. A rendező, Gus Van Sant a nyilatkozataiban többször is kifejti, hogy szerinte az esetekkel kapcsolatban megfogalmazott konkrét magyarázatok csupán részigazságokra mutatnak rá, ezért helyesebb ezektől elvonatkoztatva, leíró módon vizsgálni azokat. A Sötét anyag Kínából Amerikába került ifjú tudóspalántáját az Elefánt hőseihez hasonlóan elsősorban az ellene szakmai féltékenységből elkövetett, személyes igazságtalanságok teszik labilissá. Ezzel szemben Michael Moore, aki Columbine esetét tágabb összefüggések között vizsgálja, elsősorban a fegyvertartás szigorításáért indított kampány egyik adujaként tekint az iskolai lövöldözésekre. Az ő megközelítése gyökeresen eltér a többi példától, de filmjének propagandisztikus jellege miatt valóban csak erősen torzító, speciális szempontokat vehet figyelembe.
A Barátnők a bajban és a Szemvillanás alatt alkotói a gyilkosok tetteit mintegy sorsszerű eseményekként bemutatva, nem az indokokra, hanem a következményekre építik történetüket. Hogyan élik mindennapjaikat a szemtanúk? Hogyan változik meg személyiségük? Áldozat és túlélő között hol húzódik az igazi határ? Mindkét film főszereplője egy-egy női páros, akiknek magatartását gyökeresen megváltoztatják a látottak. Előbbiben a súlyosan sebesült Deanne, az eminens és népszerű jókislány és az iskolai közösségből egykor kitaszított Alicia kénytelen együttműködni a gyilkosságokat követő procedúra során. A Szemvillanás alatt elválaszthatatlan barátnői közül az egyik lány jó keresztény, a másik megzabolázhatatlan deviáns. Míg az első párost összehozza a közösen átélt trauma, a második kapcsolat inkább megmérettetik általa. A túlélőkkel foglalkozó filmekre jellemző, hogy magát a mészárlást erősen fatalista szemszögből ábrázolják. A tantermek Szent Lajos király hídjaként, véletlenszerűen hozzák össze a közös végzetre szánt személyeket. A véletlenül jelenlevő áldozatok ártatlanságában nem kételkedhetünk, így velük kapcsolatban a bosszú klasszikus fogalma érvényét veszti. A gyilkosok iskola iránti gyűlölete érdekes módon éppen abból a bennük rejlő általános agresszióból táplálkozik, amelynek Van Sant szerint „nincs feltétlenül magyarázata”.
Amerikai szépség
Az Uma Thurman, Evan Rachel Wood és hasonló sztárok közreműködésével készített melodrámák ellenpólusán az amatőr szereplőkkel forgatott, dokumentarista alkotások helyezkednek el. Ezekben a filmekben az életük legszebb éveiben járó gyerekek az elvileg hozzájuk hasonlóan szépeket megélő, ám gyilkossá váló társak bőrébe bújnak. Az Elefánt és az észt Az osztály (Ilmar Raag, 2007) szereplőinek nagy többsége nem professzionális, a Kóla, puska… dokumentumfilmként eredeti személyazonossággal szólaltatja meg a riportalanyokat, a Zero Day pedig határozott és más filmekből már jól ismert stiláris gesztussal teremti meg a dokumentarista légkört. Hősei egy születésnapra kapott kamerával rögzítik az akció megtervezésének és lebonyolításának folyamatát, így a dráma egyszerű home video formájában bontakozik ki a néző előtt. Az alkotók döntése arra a fontos jelenségre reflektál, amely blogokon, videóüzeneteken, naplókon keresztül bizonyítja a valódi elkövetők hatalmas igényét a nyilvánosság iránt. A dokumentálás és közzététel kényszere, ami eredetileg az extremitásig körüllengi ezeket a gyilkosságokat, most a dramaturgia szolgálatába állítva erősíti a történeteket.
A téma legtöbb feldolgozása természetesen a leginkább fertőzött Egyesült Államokban született meg. Ezekre a filmekre különösen jellemző az a gyermeki ártatlanság, amely ösztönösen hangsúlyozza ki a környezet és a benne lezajló események erős kontrasztját. Az észt alkotásban feltűnő tornaterem málladozó falai és az erőszakos, pszichopata szülők réme jellemzően idegen a párhuzamos amerikai alkotásoktól. Columbine-ban márkás holmikat szaggatnak ki a golyók, és a tökéletes testű és rendezett családi körülményekkel bíró tinilányok a legszebb virágukban vesznek el. A Szemvillanás alatt olyan szemérmetlenül mutogatja kicsattanó hőseit a legváltozatosabb ruházatokban és pózokban, hogy a nézőnek az a benyomása támad, az igazi bűnt végül nem a lélek, hanem a makulátlan test elveszejtése jelenti majd. A tökéletes világ rendjének megbomlása főleg a díszletek és matéria pusztulásában érhető tetten, a pszichológiai amortizáció ehhez a látványhoz képest még mindig könnyebben elfedhető. A túlélők, akik maguk is gyorsan kiveszik részüket az újjáépítésből, ugyanazt a hibátlannak tartott valóságot teremtik majd meg gyermekeiknek, amely egykor nekik is lételemük volt. Az amerikai filmesek, akik pontos leírását adják az eseményeknek, főleg a közeg ábrázolásával adnak kulcsot a kezünkbe. Olyan – medencéktől a fegyverekig terjedő – jóléti tárgyi kultúrát mutatnak be, amelynek komfortja számos veszélyt rejt, és amely azt sugallja, hogy a velük és a hozzájuk tartozó szellemiséggel betöltött terek olykor könnyen és megdöbbentően ijesztővé válhatnak.
Az iskolai leszámolásokra nincs tengeren túli copyright, a fegyvertartás széleskörű terjedésével párhuzamosan a skandináv Európában és Németországban, valamint a Távol- és Közel-Keleten is megestek már hasonló incidensek. A gyerekek kegyetlensége A legyek urával lett bestseller téma, a tanintézményekben újabban lejátszódó véres jelenetek azonban minden korábbinál kézenfekvőbb anyagot biztosítanak egy-egy erős melodráma, feszült thriller vagy bármilyen szolidabb akcióműfaj forgatókönyve számára. A pedagógusok között köröző deviancia-jegyzékek tételesen sorolják fel a potenciális elkövetők feltételezett tulajdonságait, a gyilkosok előszeretettel adnak hírt magukról különböző blogok és videomegosztók segítségével, a fegyverviselés körül zajló viták és a túlélők állandóan a közbeszéd fókuszában tartják ezeket az eseményeket. A sajnálatos aktualitás és a természetből fakadóan ideális dramaturgiai alapanyag miatt érthető, hogy ez a mindenkit érintő és megérintő probléma már eddig is számos film tárgyává vált. A témát felvállaló szerzők a gyermekek egymáshoz és felnőttekhez való viszonyát többnyire a jól ismert high school-közegben, de a könnyedebb irányzatoktól eltartó cselekménnyel teszik izgalmassá. Mindannyian megkockáztatják, hogy a tinivígjátékok és bálkirálynős filmek kedvelt tereit eredeti funkciójuktól megfosztva, többé nem gyereknek való, veszélyes helyként ábrázolják. Gus Van Sant, Michael Moore, Vadim Perelman és társaik ugyanazt a problémát eltérő hangsúlyok kihelyezésével dolgozzák fel, és a köztük felfedezhető különbségek akár a kérdés egészére nézve is fontos tanulságokat hordozhatnak.
válik, nem pedig azzá születik.” A gothokra, Marilyn Mansonra, videojátékokra és korhatáros filmekre vonatkozó alkalomszerű kiszólások ennek ellenére súlytalanok maradnak a hasonló filmekben következetesen és aprólékosan végigvitt karakterábrázolás árnyékában. Az Elefánt például kifejezetten a gyilkos páros egymáshoz való bonyolult érzelmi kötődésére és általános pszichés bizonytalanságukra koncentrál. A rendező, Gus Van Sant a nyilatkozataiban többször is kifejti, hogy szerinte az esetekkel kapcsolatban megfogalmazott konkrét magyarázatok csupán részigazságokra mutatnak rá, ezért helyesebb ezektől elvonatkoztatva, leíró módon vizsgálni azokat. A Sötét anyag Kínából Amerikába került ifjú tudóspalántáját az Elefánt hőseihez hasonlóan elsősorban az ellene szakmai féltékenységből elkövetett, személyes igazságtalanságok teszik labilissá. Ezzel szemben Michael Moore, aki Columbine esetét tágabb összefüggések között vizsgálja, elsősorban a fegyvertartás szigorításáért indított kampány egyik adujaként tekint az iskolai lövöldözésekre. Az ő megközelítése gyökeresen eltér a többi példától, de filmjének propagandisztikus jellege miatt valóban csak erősen torzító, speciális szempontokat vehet figyelembe.
A Barátnők a bajban és a Szemvillanás alatt alkotói a gyilkosok tetteit mintegy sorsszerű eseményekként bemutatva, nem az indokokra, hanem a következményekre építik történetüket. Hogyan élik mindennapjaikat a szemtanúk? Hogyan változik meg személyiségük? Áldozat és túlélő között hol húzódik az igazi határ? Mindkét film főszereplője egy-egy női páros, akiknek magatartását gyökeresen megváltoztatják a látottak. Előbbiben a súlyosan sebesült Deanne, az eminens és népszerű jókislány és az iskolai közösségből egykor kitaszított Alicia kénytelen együttműködni a gyilkosságokat követő procedúra során. A Szemvillanás alatt elválaszthatatlan barátnői közül az egyik lány jó keresztény, a másik megzabolázhatatlan deviáns. Míg az első párost összehozza a közösen átélt trauma, a második kapcsolat inkább megmérettetik általa. A túlélőkkel foglalkozó filmekre jellemző, hogy magát a mészárlást erősen fatalista szemszögből ábrázolják. A tantermek Szent Lajos király hídjaként, véletlenszerűen hozzák össze a közös végzetre szánt személyeket. A véletlenül jelenlevő áldozatok ártatlanságában nem kételkedhetünk, így velük kapcsolatban a bosszú klasszikus fogalma érvényét veszti. A gyilkosok iskola iránti gyűlölete érdekes módon éppen abból a bennük rejlő általános agresszióból táplálkozik, amelynek Van Sant szerint „nincs feltétlenül magyarázata”.
Az 
A téma legtöbb feldolgozása természetesen a leginkább fertőzött Egyesült Államokban született meg. Ezekre a filmekre különösen jellemző az a gyermeki ártatlanság, amely ösztönösen hangsúlyozza ki a környezet és a benne lezajló események erős kontrasztját. Az észt alkotásban feltűnő tornaterem málladozó falai és az erőszakos, pszichopata szülők réme jellemzően idegen a párhuzamos amerikai alkotásoktól. Columbine-ban márkás holmikat szaggatnak ki a golyók, és a tökéletes testű és rendezett családi körülményekkel bíró tinilányok a legszebb virágukban vesznek el. A Szemvillanás alatt olyan szemérmetlenül mutogatja kicsattanó hőseit a legváltozatosabb ruházatokban és pózokban, hogy a nézőnek az a benyomása támad, az igazi bűnt végül nem a lélek, hanem a makulátlan test elveszejtése jelenti majd. A tökéletes világ rendjének megbomlása főleg a díszletek és matéria pusztulásában érhető tetten, a pszichológiai amortizáció ehhez a látványhoz képest még mindig könnyebben elfedhető. A túlélők, akik maguk is gyorsan kiveszik részüket az újjáépítésből, ugyanazt a hibátlannak tartott valóságot teremtik majd meg gyermekeiknek, amely egykor nekik is lételemük volt. Az amerikai filmesek, akik pontos leírását adják az eseményeknek, főleg a közeg ábrázolásával adnak kulcsot a kezünkbe. Olyan – medencéktől a fegyverekig terjedő – jóléti tárgyi kultúrát mutatnak be, amelynek komfortja számos veszélyt rejt, és amely azt sugallja, hogy a velük és a hozzájuk tartozó szellemiséggel betöltött terek olykor könnyen és megdöbbentően ijesztővé válhatnak.
