Jövő hétvégén ünnepli nyolcvanadik születésnapját Miloš Forman rendező, a csehszlovák újhullám egyik kiemelkedő alakja, aki később Amerikában ért el hatalmas sikereket immáron kint rendezett filmjeivel. Az évforduló adja az apropót, a filmjei pedig a motivációt, hogy együtt ünnepeljük a cseh rendezőt február 17-20. között a Toldi moziban.  A filmvetítéseken kívül számos kísérő program is lesz.

Miloš Forman Čáslavban született 1932. február 18-án. Szüleit a háború alatt elveszítette, ezért gyermekotthonban nőtt fel. Elvégezte a prágai FAMU - Filmművészeti Egyetem - forgatókönyvíró szakát, majd 1963-ban debütált rendezőként egyszerre két filmet is jegyezve. Az első nagyjátékfilmje, a Fekete Péter elvitte a locarnói filmfesztivál nagydíját.

1968 után az Egyesült Államokban telepedett le. Az első amerikai filmjét, az Elszakadást (1971) még a cseh új hullám stílusában forgatta, többségében amatőr szereplőkkel. Tengeren túli karrierjében az áttörést a Száll a kakukk fészkére (1975) hozta meg, amely 5 Oscar®-, 4 Golden Globe®, valamint az amerikai kritikusok díját nyert e el.

A  nyolcszoros Oscar®-díjas Amadeus nemcsak eddigi legsikeresebb filmje, hanem ennek köszönhette azt is, hogy kiutazása után először látogathatott hazájába.  A csehszlovák kommunista vezetés nem tudott ellenállni az amerikai producer ajánlatának, és engedélyezte Formannak, hogy Prágában forgassa le új moziját. A többi amerikai filmjét azonban csak 1989 után mutatták be Csehszlovákiában, ezért  a 70-es és 80-as években a csehek sokszor Budapestre utaztak, hogy megnézhessék.

Legújabb filmjét, a Jól fizetett sétát (2009), egy 60-as évekbeli opera buffa színpadi újrafeldolgozásából forgatta, amelyben együtt dolgozott két Csehországban élő ikerfiával Matěj és Petr Formannal, akik az utóbbi években - apjuktól függetlenül - a cseh színházi élet állócsillagaivá váltak.

KISEMBEREK – NAGY EMBEREK - Réz András a rendezőről

Néhány hete, január 3-án elment Josef Škvorecký. Elegáns, szellemes és bátor író volt. 1968-ban, amikor a Prágai Tavasz szomorú őszre fordult, Kanadába emigrált. Ott jelentette meg 1971-ben All The Bright Young Men And Women című könyvét, a cseh film „személyes történetét”. Emlékek, anekdoták, pletykák furcsa sora, amely a filmcsinálók sorsán keresztül hihetetlenül sok mindent mesél el a cseh kultúráról, identitásról, az emberi esendőségről és méltóságról. Emberekről. És ezeknek a históriáknak állandóan vissza-visszatérő figurája Miloš Forman.

Miloš Forman nyolcvanéves. Tudom jól, hogy ilyenkor fontos, de legalábbis fontoskodó mondatokat kellene írnom a Mester életművéről, de nem megy. S bár Formant személyesen nem ismerem, csak a filmjeit, mégis szívesebben választanám - Josef Škvoreckýhez hasonlóan – a személyességet.  Egyszerűen azért, mert az a mód, ahogyan Forman rákérdez a világra, nagyon közel áll hozzám. Mert szívesen szemlélem a világot Forman szemszögéből. És bár vitathatatlan, hogy ez a fél évszázados alkotói pálya hihetetlenül sokszínű, számtalan olyan eleme van, amely a csehszlovák újhullámos filmjeitől napjainkig végigkíséri Forman filmjeit.

Még fiatal mozibubus voltam, amikor először láttam korai filmjeit: a Fekete Pétert és az Egy szöszi szerelmét. A mai televíziós tehetségkutató műsorokat messze megelőző Meghallgatással csak később találkoztam. Hogy miért szerettem meg őket? Talán azért, mert nem csaptak át szatírába. Azért, mert a rendező nem játszotta el bennük a mindentudót, a moralistát. A szatírában ugyanis szükségképpen benne van a kívülről való megítélés, egyfajta fensőbbség, amellyel a bölcs szemlélődő ítéletet hirdet. Forman azonban lemondott erről a lehetőségről. Egy finom mozdulattal átengedte ezt a nézőknek. Kis történetek – kisemberekről. Amikor – egy zugvetítésen a Filmgyárban – a Tűz van, babám!-mal találkoztam, először azt hittem, ez már aztán kemény politikai szatíra. Azt szerettem volna hinni. Belevetítettem a kor Magyarországát, kétségeinket, tanácstalanságunkat, tétova ellenállásunkat. Csak később értettem meg, hogy ez a jelentés bennünk jött létre. Itt és akkor. Hiszen Forman itt sem tett mást, mint elmesélt egy kis történetet. Csakhogy ez a történet furcsa módon mégis félelmet ébresztett a létezett szocializmus hatalomiparosaiban. Hiszen nem voltak erősek ők a hitükben, hogy amit tesznek, helyesen teszik. De az ördögbe is! Miféle hatalom az, amely már önmagának sem hisz? Miféle hatalom az, amelyet egy ártatlan tűzoltóbáltól is kiver a jeges veríték? Pedig ez a groteszk nem beszél a Pártról, a nagy és rendíthetetlen Szovjetunióról. Csak valami olyasmit mutat meg, hogy egy kevéske hatalom is elég ahhoz, hogy mint egy kanálnyi ecet megsavanyítsa az élet hordónyi borát.

Később mint afféle közép-európai értelmiségi aggódtam, mi lesz Forman-nal. Képes lesz-e Amerikában megragadni a mi közép-európai tanácstalanságunkat. Hiszen az Elszakadás már csak annyiban volt közép-európai, hogy ugyanaz a groteszk járta át, mint az újhullámos filmjeit. Márpedig mi az amerikai filmjeiben is mindig az európaiságot kerestük. És amikor a mozikba került nálunk a Száll a kakukk fészkére, majd a Hair, hevesen bólogattunk: igen, ezek a mi filmjeink. Hatalomról, elnyomásról, szabadságról.

Aztán jött a Ragtime. Fanyalogtunk. Úgy éreztük, Forman elárult bennünket. Hiszen ez már Amerikáról szól. Talán arra sem figyeltünk eléggé, hogy Doctorow regényéből éppen a Kohlhaas Mihály-vonalat tette a leghangsúlyosabbá. A méltóságáért küzdő embert. S bár az Amadeusnak nem tudtunk ellenállni, csöndes rezignáltsággal elkönyveltük, hogy sorry, de ez a Miloš elamerikanizálódott. Aztán Forman-hiányos évek jöttek, hiszen a Valmont nem került a mozikba. A forgalmazó egy kicsit betojt, hogy Stephen Frears kiemelkedően sikeres Choderlos de Laclos-adaptációja, a Veszedelmes viszonyok után Forman filmje nem lesz eléggé sikeres. Évek múltán, amikor megszereztem mindkét filmet, leültem a tévé elé, és mindkettőt végignéztem egymás után. Hihetetlen élmény volt. Mert míg Frears kíméletlen, olykor marionett-játékot idéző rokokóra rendezte a levélregényt, Forman a szelídebb, érzékenyebb biedermeier felé tolta el. És önmagához híven nem hirdetett ítéletet.

1996-ban aztán Miloš Forman visszatér az Amadeusban feltett kérdéséhez: mit tud kezdeni a világ a nagy emberekkel, akik felrúgják a szabályokat, akik provokálnak? És visszatér a Ragtime alaptéziséhez is: a méltósághoz. A Larry Flynt, a provokátornak már a plakátja is tökéletes provokáció. Félreértés ne essék: nem a Hustler érdekli, hanem az, mihez kezd az amerikai szabadságeszmény egy felforgatóval. Vagy egy másik felforgatóval: Andy Kaufmannal. Az Ember a Holdon ugyanis azt vizsgálja, mit kezd a közönség azzal a már-már dadaista komikussal, aki a nyárspolgárok Amerikájának orrát beleveri a saját képmutatásába, szépelgésébe.

Legutóbbi filmje, a Goya kísértetei számtalan súlyos kérdést vet fel. A legsúlyosabb kérdés: van-e egyáltalán esélye, létjogosultsága a moziban az ilyesfajta filmeknek a 21. században? A hatvanas-hetvenes években a film százmilliók gondolkodására volt hatással. A diktatúrákban filmeket tiltottak be vagy suvasztottak dobozba. Ma, 2012-ben a mozi – látványosságágazat. A megszállott mozibubusokat leszámítva mérhetetlenül kevesen vannak azok, akik úgy gondolják, hogy a mozi lenne az a hely, ahol a nagy kérdések feltétetnek. Ha egy film tetszik, lájkolod. Ha nem, fikázod. A Goya kísérteteinek talán esélye sem volt arra, hogy ebben a megváltozott világban topic-ká váljon. Hogy vitába bonyolódjunk arról, mit jelent ma a diktatúra, miként ömlik el a világon valamiféle irracionális massza, hogy bár nincs inkvizíció, de igény azért lenne rá...

Változott a világ. Miloš Forman azonban változatlanul felteszi a kérdéseit: lehetünk-e szabadok, ártatlanok? Elviseli-e a világ a provokátorokat? Élhetünk-e méltósággal? Szabad-e embernek lennünk? 

Belépőjegy ára a vetítésekre egységesen 800 forint, amely az előadás után beváltható egy pohár Staropramen sörre.

További információ ide kattintva található.