Minden idők legtöbbször megfilmesített fiktív irodalmi karakterének szempontjából a tavalyi nyár nem vérben, hanem dalban bizonyult módfelett gazdagnak. A magyar dalszövegekkel és szereplőkkel megvalósított Drakula vagy a hatalmas anyagi ráfordítással a Roman Polanski vezetőrendezésében, saját klasszikus filmjéből készített Vámpírok bálja ékes bizonyítéka az időről-időre feltámadó és a hőn áhított borzongást sugárzó mitikus karakter létjogosultságának.

Tekintsünk bárhogy Drakulára, az elmúlt röpke száz évben csak a gyöngyvásznon több mint félezer alkalommal elpusztított lény kitartása és odaadó lelkesedéssel való megidézése néha valóban természetfelettinek tűnik. De ne ragadjunk le a filmművészetnél, akit érdekelnek a rideg történelmi tények és a „kulturális turizmus”, mindezt egy ugrásnyira megtalálja. Lelkes amerikai turistákkal együtt befizethet az erdélyi Drakula-túrára, elfogyaszthatja estebédjét a Drakula-legendát inspiráló Vlad Ţepeş (ejtsd cepes) vélt szülőhelyén, aludhat a Drakula Hotelben vagy felkeresheti Bram Stoker kedvenc angliai és írországi helyszíneit, sőt, ha kiállja a próbákat, akár a Drakula lovagrend tagjává is válhat.

 

Definíció helyett

Sokan sokféleképpen próbálták már definiálni a vámpírokat. Pontos meghatározás helyett általános tulajdonságaikat foglaljuk össze. Ha leszállt a koromfekete éj és a szél visít a fák lombjai között, kutyák vonyítanak, egyébként mindenki békésen alszik a zárt ablakok és a biztonságosnak hitt ajtók mögött, akkor bújnak elő sírjukból ezek a se nem halott, se nem élő teremtmények, ahogy Bram Stoker regénye eredeti címe szerint nevezte vezetőjüket, a „nem halott”, az „Undead”, az ún. „testben visszajáró”. Nappal kómaszerű állapotban sírjukban vagy koporsójukban emésztve alszanak, félik a napfényt, ilyenkor a legsérülékenyebbek, kiiktatásukra is ez a napszak a legalkalmasabb. A halálukban sem nyugvó alakok a biztonságos körülmények között bújnak elő, hogy az élők vérét tűhegyes metszőfogaikkal lecsapolják, esetenként áldozataikait is vámpírrá változtatva. Képesek állatok alakját felvenni, farkasét, kutyáét, patkányét és persze denevérét. A vámpír elpusztításában segíthet a szíven átdöfött karó, a fej lecsapásával követve, de ha valaki csupán védekezni szeretne, elég, ha fokhagymafüzéreket tesz az ablakokba vagy a nyakába, lehetőleg egy kereszttel együtt.

 

Történelmi csavar

Drakula minden vámpírok leghíresebbike. Ahhoz, hogy a vámpírok köré kialakult-kialakított sokszínű és komplex mítoszt megértsük és eljussunk a történelemmel, irodalommal, és hiedelmekkel átszőtt legendakör egyik legfrissebb eleméig, a hetedik művészetig, tegyünk rövid időutazást a XV. századba. Ekkor élt ugyanis Vlad Ţepeş fejedelem, szeretett román nemzeti hérosz, Hunyadi Mátyás kortársa és vazallusa, egyben az ír Bram Stoker 1897-es keletkezésű regényének megjelenése óta vérszívó-modellként stigmatizált havasalföldi uralkodó. A ma ismert Drakulának semmi köze nincs a valósághoz, fiktív figura. Bram Stoker egyszerűen Ţepeş reinkarnációjaként írja le Drakulát, ha úgy tetszik, maga a vajda az, időközben vámpírrá alakulva. Persze Stoker akkor még nem tudhatta, hogy nem egyszerűen megírta élete elsőszámú regényét, hanem annál sokkal többet, irodalmi mítoszt alkotott, melynek főszereplője önálló életre kelve gyorsan túlnőtt a regény kínálta lehetőségeken. 

Vlad Ţepeş, azaz Nyársaló Vlad 1431 és 1476 között élt, és környezetében soha senki nem hívta Drakulának. A III. Vlad nevét atyjától, Vlad Dracul-tól örökölte, aki jeles tagja volt a Luxemburgi Zsigmond-féle Sárkányos Társaságnak. A román drac szócska a latin draco-ból számazik, melynek jelentése sárkány, de románul ördögöt jelent. Már a híres törökverő apától is rettegtek, nemhogy a fiútól, aki valóban rászolgált a törökök által adományozott ragadványnévre, és csak úgy emlegették Vlad Dracula (tehát az ördög) fia, a karóbahúzó. Hírhedtségét az utókor előszeretettel rokonítja a francia Gilles de Rais vagy a mi Báthory Erzsébetünk szadistának mondott ténykedésével. Főleg a gazdag szász városok rettegték a nagyobb fájdalomfaktor érdekében használt gyakran tompa végű karóit. És kardját, hiszen megszilárdította országa belső békéjét, soha nem adva fel a reményt annak függetlenné válására. Ţepeş erőszakos halálának körülményeit illetően megoszlanak a fennmaradt leírások. A mai Bukarest (melyet ő alapított) határában dúló csata hevében egyesek szerint töröknek öltözött, és hitetlennek nézve saját emberei mészárolták le, mások szerint az aktuálpolitikai stratégiájával egyet nem értő áruló bojár vagy a törökök által lefizetett szolgáló szúrta le orvul.  

 

Vámpírvidék

Vessünk rövid pillantást azokra a prózai művekre, melyek leginkább cselekvésre késztették a témában alkotókat, legfőképpen Bram Stoket. Drakula minden bizonnyal soha nem hódította volna meg a széles publikum szívét és a Stoker által elképzelt szörnyeteg sem létezne, ha nincs olyan jeles elődje, mint a John William Polidori 1819-ban publikált Vámpír című művének Lord Ruthvenje. A genfi tó partján található villa Diodatiban Lord Byron javaslatára rémtörténet-író versenyt rendeznek. Az eredmény közismert, Mary Wollstonecraft Shelley tollából megszületik a Frankenstein. Byron orvosa Polidori, főnöke félbehagyott történetét fejezi be, Lord Ruthven vonásait a történet szereplőinek nevét megváltoztatva időközben meggyűlölt alkalmazójáról, Byronról másolja. A Vámpírban szembesülünk először a (londoni) high society arisztokratájának egyszerre vonzó és taszító vérszívó lényével.

Joseph Sheridan Le Fanu 1871-ben megjelent Carmilla-ja a női vámpír archetípusának tekinthető. A vendéglátói leányával bensőséges viszonyt kialakító Carmilla alakján keresztül is láthatjuk, hogy mennyire fontos a vámpírtörténetekben a szexualitás. A gonoszt megtestesítő érzéki teremtménynél a viktoriánus, erkölcscsősz Londonban keresve se lehetett volna kivetni valóbbat találni.

A perfekcionista Bram Stoker ugyan soha életében nem járt a majd tíz évig írott levélregénye cselekményéül szolgáló Erdélyben, azért nemcsak történelemből, az említett irodalmi művekből, de néprajzból is igencsak felkészültnek bizonyult. A londoni Lyceum Theater igazgatója a részletek szerelmese. Nemcsak a British Múzeumban dokumentálja történetét, de előszeretettel tanulmányozza az okkultizmust, a fekete mágiát és lelkes látogatója a világhírű magyar turkológus Vámbéry Ármin előadásainak, sőt tőle hall először az „igazi” Drakuláról, Vlad Ţepeşről. A világirodalomban ritkaságszámba menő levélregény, a Drakula narrációja nem köthető egyetlen szereplőhöz, az intim kalandtúra hitelességéről és a történet realista mivoltáról Jonathan Harker és neje, Mina, annak barátnője, Lucy, Van Helsing professzor és a Dr. John Seward, Arthur Holmwood és Quincey P. Morris alkotta vámpírvadászok triumvirátusának levelezései, naplóbejegyzései, táviratai és levelei, illetve hajónapló-bejegyzések gondoskodnak.

Bram Stoker választása nem a túlontúl nyugatra fekvő Alpokra vagy akár a távoli keleten húzódó Tibetre esett. A kellően vadregényes, a Kelet és a Nyugat határvonalának tekinthető Kárpátokba, Erdélyországba vezet a történet. Jonathan Harker ügyvéd a Borgó-szoros mellett székelő Drakula gróf kastélyában próbálja meg nyélbe ütni az évszázad üzletét. Értékes londoni ingatlant, a Carfax apátságot kínálja cége képviseletében eladásra, azonban vendéglátója fogságában ragad. Rabsága ideje alatt alkalma nyílik kiismerni a gróf igazi természetét, aki időközben Londonba érkezve komoly veszélyt jelent Jonathan jegyese (Mina), annak barátnője (Lucy) és egész London számára. A Carfax apátság melletti bolondokházát vezető Seward doktor, Jonathan, a vámpírspecialista Van Helsing és barátaik a szörnyeteg elpusztításáért halálos macska-egér harcba bonyolódnak.

 

Csábítás és őrület határán

Talán nem meglepő, hogy az első horrorfilm szinte a mozizással egyidős, a Georges Méliès rendezte Az ördög kastélya című darab 1896-ban készült, ráadásul ez volt az első „denevéres” film. A tematikája szerinti rangidős igazi vámpír mozi - bármennyire is hihetetlenül hangzik - az 1920-ban forgatott magyar Drakula halála. Lajthay Károly elveszett filmjének forgatókönyvére a magyar filológusprofesszor, Dr. Farkas Jenő bukkant rá. Az ausztriai Melkben található apátság környékén forgatott filmnek két verziója is létezett, az egyikben Lene Myl alakította a női főszerepet, a magyar változatban pedig az őt helyettesítő Lux Margit. A mozgóképből csak a korabeli lapokban publikált fényképek maradtak fenn. Valójában Bram Stoker Drakulájának Osztrák-Magyar Monarchia-béli olvasata. Nem is annyira rémregény, inkább pszichológiai horror, melyben Drakula magát halhatatlannak képzelő, bolondokházába került zenetanár, akire az ismert szerelmi szál kizárólag az álmok szintjén telepedik rá.

Friedrich Wilhelm Murnau német rendező eltökélt szándéka volt, hogy vászonra adaptálja a Stoker-regényt. Az író neje és örököse viszont nem járult hozzá a megfilmesítéshez, Murnau ezért csalni volt kénytelen és 1922-ban Nosferatu címen megváltoztatott személy- és helynevekkel forgatta le a saját verzióját. A pert vesztett alkotónak be kell zúznia a kópiákat, szerencsénkre néhány darab fennmaradt. A vászon első Drakulájából nemcsak az arisztokrata vonások, de mindennemű emberség is hiányzik: egy összeaszott, viaszfehér arcú, kopasz, velejéig romlott démon. Max Schreck embertelen a főszerepben, a két lábon járó fertőző döghalál megtestesítője. A német expresszionizmus e fekete-fehér némafilmje 1979-ig nem talált méltó vetélytársra, mikor is a szintén német Werner Herzog afféle Murnau hommage-ként újrainterpretálja a Nosferatu-létet. A Nosfaratu újrájában Klaus Kinski színészi géniusza komoly sikerrel hozza a nagy elődje által bemutatott szörnyeteget. A címszereplő megjelenésében továbbra is elrettentő, de fizikai személyiségjegyei mellé nagy adag melankóliát és fájdalommal teli, érző szívet kap.

A Drakula első hangosfilm adaptációja Tod Browninghoz, az 1931-es évhez és Lugosi Bélához kötődik. Lugosi a Broadway egyik színpadán már alakította a grófot. Az időzítés jobb nem is lehetne, a Wall Street-i tőzsdekrach után két évvel az angolul erős magyar akcentussal beszélő Lugosi maga a megtestesült gonoszság, az amerikai társadalom nyakán élvezkedő, minden rosszért felelőssé tehető idegen vérszívó parazita. Hipnotikus Drakulája évtizedekig etalon lesz a vámpírszakmában. A Drakulából ugyanazzal a forgatókönyvvel, ugyanazok között a díszletek között, de éjszaka és egy másik stábbal leforgatták annak spanyol nyelvű változatát is. Lugosi sohasem volt képes levetni magáról a gróf köpönyegét (kérésére szó szerint abban temették el!) és a kezdetben áldásnak tűnő szerepet követően sorra bújt a különböző csúfságok gúnyájába, végleg a középszerű szerepek monoton egyhangúságába ragadt.

Ugyan a vámpírmítosz kanonizációja Amerikában zajlott, Európára is vessünk egy pillantást, egészen pontosan Dániára, ahol Carl Theodor Dreyer 1932-ben megrendezte az egyik legrendhagyóbb vérszívómozit, ami valaha készült. A Vámpír formabontó rémfilm, ami Allan Grey (Julian West), az angol utazó hátborzongató éjszakáját meséli el egy kis francia faluban, ahol a lázálom csupán az eseményeket irányító vámpír megsemmisítésével ér véget. Az álom és a valóság szinte megkülönböztethetetlenül gabalyodik egymásba Dreyer filmjében, rémes képzelgések szakítják szét a még rémesebb valóságot. Dreyer szabadjára engedi a képzelet horrorját: bátor asszociációs montázsok, a szürke ezer árnyalatából álló atmoszférikus képek, intenzív fény-árnyék játékok, erőteljes szubjektív nézőpontból felvett jelenetek, és a lineáris dramaturgia felbontása merőben újszerű hatást eredményezett. Olyannyira, hogy a közönség nem is tudta befogadni a filmet, és hatalmasat bukott a mozipéntáraknál, Dreyer pedig tíz évre visszavonult a filmezéstől. 

Eközben Amerikában nemcsak Drakula kezdte harapások útján sokszorosítani magát, a filmgyártó gépezet is nekilátott folytatások készítésének. A Drakulát számtalan gyengébb utódja követte, például a Drakula lánya (1936) és a Drakula fia (1943). A folytatások kifulladásával az egyre népszerűbb crossover történetek nyújtottak új távlatokat a megfáradt horrorklasszikusok számára: ezekben kettő vagy több olyan jól ismert figura találkozott egy történeten belül, akik azt megelőzően már rendelkeztek saját történetekkel, saját identitással és karakterjellemzőkkel. A hollywoodi filmgyártás a kedvelt horrorfigurákat előszeretettel szerepeltette egy filmen belül a nézőszám növelése érdekében. Drakula Frankenstein szörnyetege és a Farkasember mellett szerepet kapott az 1944-es Frankenstein házában (a grófot John Carradine alakította), majd az 1945-ben készült Drakula házában is ugyancsak az említett két Universal rém társaságában jelent meg a mozivásznon. Ezek a filmek még csupán a horror zsánerén belül eresztették össze szereplőiket, ám a korszak népszerű komikuspárosa, Abbott és Costello mellett szinte az összes jelentősebb szörnyeteg fellépett. A Charles Barton rendezte Bud Abbott and Lou Costello Meet Frankenstein-ben (1948) például a Farkasember, Drakula és Frankenstein monstruma üldözték együtt a bajkeverő duót.

A jól jövedelmező sorozatgyártás és a rosszemlékű crossoverek monoton évei következnek egészen 1958-ig, mikor is egy bizonyos Christopher Lee és a Hammer Films örökli Lugositól és a Universaltól az addigra elkopott fogprotézist. A Terence Fisher rendezte Dracula és trilógiává bővülő folytatásai az első vámpírfilmek, melyekben ténylegesen piros színben csordogál a vér. A világhírű regény a Hammer stúdió feldolgozásában igencsak szabadon értelmezett adaptáció, melynek cselekményét Németországba helyezték. Drakula gróf még soha nem volt ennyire agresszív. Az imázs- és vérfrissítés jegyében ha kell sármos arisztokrata, ha kell bestiális fenevad. A Lugosi Bélánál jóval félelmetesebb Lee nyugtalanítóan csendes lénye szinte mindig onnan bukkan fel, ahonnan a legkevésbé várnánk. Itt lesz először komolyabb jelentősége a notórius szívásnak is – az eddigiekhez képest mondhatni patakokban folyik a vér – amelyre a szexuális aktus ekvivalenciájaként tekinthetünk.

A hatvanas évektől kezdve a filmes legenda a szólókarriert megunva világuralomra tör és egészen a tágas és komoly kockázatokat rejtő világűrig portyázik. A science-fiction keveredik a vámpírtörténettel az olyan filmekben, mint a Vámpírok bolygója (1966), melyben a megfertőzött utolsó űrhajós importálja a vírust a Földre, az Életerőben (1985) pedig űrlakó vámpírok támadják le az emberiséget. A több megfilmesítést is megélt Richard Matheson opusz, az I am Legend különböző adaptációi (The Last Man on Earth – 1964, Az omega ember – 1971, I Am Omega – 2007, Legenda vagyok – 2007) is erősítik a szabályt, amely az élőhalott-filmekhez hasonlóan bizonyítja, hogy a vírus mindig köztünk jár, önmagunkat pusztítjuk el. Az egyébként magányos és kitaszított lény immáron csoportokba verődve többé nincs egyedül. A szerepcsere következménye, hogy az ember(ek) kisebbségi pozícióba kerül(nek) az elvámpírosodott glóbuszon. A kihalás szélén vegetáló vámpírfaj nem legenda többé, az emberiség lesz az.  

A Vámpírok bálja (1967), Az elveszett fiúk (1987) a Csak egy harapás (1985), a Drakula halott és élvezi (1995) eltérő színvonalon, de mind arról tanúskodnak, hogy a kreatúra megérett a paródiára. A vámpír sziporkázó kiforgatása a műfaj alapos ismeretét feltételezi, nem csoda, hogy a Vámpírok báljával Roman Polanski az, aki az elsők között próbálkozik meg vele. A kereszt-szenteltvíz-karó gegektől kezdve a homoszexuális vámpírfin és saját magán keresztül a koporsószánkó versenyig figurázza ki a szokatlan kihívásokra meglehetősen könnyedén reagáló, jól ismert történet alaptéziseit.

Említésre méltó a blaxploitation hullám gerjesztette Blackula (1972), melyben az anno Drakula által megharapott afrikai herceg szerelméért vívja élethalálharcát a kemény Los Angeles-i utcákon. A Blackula heroikus és napfényben lubickoló fináléját csak gyenge klónok és a Vámpír Brooklynban (1995) követte, Eddie Murphyvel.

Sajátos kategóriát képeznek a vámpírhölgyek. A Hammer uralmat kivéve javarészt napjainkban játszódó történetekben a szerelemből fakadó humánum gyakran győz a szomjúság felett. Az éhség (1983) által hajtott Miriam (Catherine Deneuve) mumifikálódott és szárazra szívott kedvesei által véli megtalálni az örök élet receptjét, míg az Alkonytájt (1987) és a Harapós nő (1992) főhősnői kínjaik dacára mindent megtesznek szeretett felebarátukért. Ne feledkezzünk meg a francia Jean Rollin (A vámpír meggyalázása – 1967, Bűvölet – 1979) szépséges némberjeiről se. A hölgyek mellett Drakula vagy nevezzék bárhogy, kizárólag az epizodista vagy az áldozat szerepét kapja az azonos nemű vérszívó lányok iránti vonzódásáról közismert rendező dadaista beütésű etűdjeiben. Hasonló a közelítése a vámpírtematikához egész életművében mániákusan vonzódó spanyol Jesus Franco direktor erotikus vérszívó mozijainak, melyek közül a legnagyobb sikert az 1971-ben bemutatott (NSZK-spanyol koprodukcióban készült) Vampiros lesbos és az 1979-es Female Vampire aratta. Franco, aki tulajdonképpen meghonosította hazája filmgyártásában a horror, a sci-fi és a szexfilmek műfaját, a Vampiros lesbos-ban a klasszikus Drakula sztorit értelmezi át és meséli újra, melyben a saját neméhez vonzódó magyar Carody grófnő a ártatlan Lindát igyekszik bűvkörébe vonni, aki Dr. Seward segítségével száll szembe a gyönyörű démonnal. 

     

A vér az élet

Francis Ford Coppola 1992-ben bemutatott és három Oscar-díjjal jutalmazott Drakulájáról igaz, amit eredeti címe (Bram Stoker’s Dracula) és a köré épített marketing sugallt, azaz kronológiájában Drakula gróf válogatott rémtetteinek talán leghűségesebb adaptációja. Mint azt már említettük, a Drakula könyvalakban először 1897-ben jelenik meg. Bár a mozgókép megjelenése után alig két évvel járunk, erről a számos korabeli technikai invenció (mint a fonográf) ellenére és az időpont közelisége okán Stoker regényében egy árva szó sem esik. Nem úgy Francis Ford Coppolánál, aki a celluloidban látja Drakula legméltóbb megtestesülését. Nála a mozi, a vetítés nem más, mint a halott megidézése, tetemrehívás, a kamera mindent látó és rögzítő szeme által megadatott örökkévalóság. Diadal az elmúlás és a visszahozhatatlan percek, az idő fölött. Ahogy az éjjeli sötétben gyanútlanul helyet foglaló nézőt beszippantja a vászon hipnotikus ördöge, az bizony nagyban hasonlít a prédájára leső fővámpír akciótervéhez.

Coppola már az első másodpercekben vérszemet kapott, a Drakulában mindvégig a vörös és a zöld színek uralkodnak. Az örök első piros a kiszívott vér, az elillanó élet színe, míg a zöld a kapzsiságot és a materialista világot hivatott szimbolizálni. A kínai árnyjátékként prezentált csatajelenet előrevetíti a Drakula gróf által képviselt és terjesztett keleti kultúrkör dominenciáját, ahol a barbár Kelet ütközik meg a
felvilágosult Nyugattal, az elfeledni akart múlt áll szemben a pozitív jövőképpel. Michael Ballhaus operatőr gyakran él a kézi kamera nyújtotta előnyökkel. Az egyik ilyetén rögzített jelenetben a viharos kerten farkas képében loholó gróf szemével testközelből, igazi szürreális föld- és izzadságszagú kalandként élhetjük meg a pokoli száguldást. Hatásos fegyvernek bizonyul a visszafelé lejátszás, mikor a bomlást érzékeltetve pusztulnak a rovarok és hervadnak el a virágok. Drakula távolról sem kizárólag az elvetemült nagybetűs gonosz, erőteljesen felszínre tör emocionális oldala. A felesége halálhíre hallatán hitéből kitért ex-törökverő megőrzi emberi mivoltának piciny, ám nagyon is törékeny szeletét és imádottja iránt érzett önzetlen odaadását. Immáron nem a túlélésre játszva harcol az egzisztenciális napi betevőért, hanem a Minában reinkarnálódott Elisabetáért. A szerelmi szál a korábbi adaptációknál markánsabb dramaturgiába ágyazása korántsem nélkülözi a történelmi alapanyagot. A boldog házasság valóban az éppen törökveréssel és karóbahúzással elfoglalt Ţepeş vajda távollétében ért véget, azzal az apró különbséggel, hogy neje nem megölt férjét siratva vetette magát az Argeş folyóba, hanem a töröktől való határtalan félelmében.

A Drakula legnagyobb ereje kétségkívül a címszereplőben rejlik. Gary Oldman megformálásában a kezdeti poros és cinikus vénemberből fokozatosan válik elegáns ifjú csábítóvá, aki nemcsak, hogy beszáll, de komoly riválisnak mutatkozik a Mina kegyeiért folytatott harcban. Emberszabású denevérré, farkassá, netán köddé válása, Michael Ballhaus vörös tónusban úszó képei mind a természetfeletti álomvilágot szolgálják. Ugyanakkor Drakula sokkal inkább csodálatra méltó, mintsem a javarészt Coppoláig megismert vérengző degenerált vadállat. A film bátran nekimegy a külalaknak és egyaránt merít a nagy elődök egy-egy jellegzetes tulajdonságából úgy az akcentus, a külcsín, mint a gesztusok és legendás szállóigék terén. Találkozhatunk a Lugosi Bélát megidéző olyan híres mondatokkal, mint a „sosem iszom…bort”, vagy jellegzetes köpeny-libbentős kivonulásával, Max Schreck begubózott rovar küszködését imitáló mozdulataival, Christopher Lee és Frank Langella arisztokrata eleganciájának csáberejével és Klaus Klinski zord küllemű, de érző szívű nosfaratujának kettősségével.

A Drakula „halott” film, de korántsem élettelen (öncélú ostoba geg, mitől „Halott” film a Drakula?). A modern speciális effektusoktól eltekint a rendező és inkább a hagyományos trükköknek engedi át a szerepet. A miniatűr makettek és a festett képrészletek pótlólagos ráillesztése a filmre (ez mi a faszt jelent, hogyan illesztek valamit pótlólagosan a filmre? Ráragasztom? Kettős expozícióval ráfényképezem? Rárajzolom filctollal? A matte painting lényegét értelmesen meg kell magyarázni, ha már egyszer előrángatja) (szaknyelven a matte painting) csak megerősítik a harmincas-negyvenes évek Universal rémfilmjeinek hasonló körülmények között kitalált (ez azt jelenti, hogy a készítők a matte painting körülményei közöttt találtak ki valamit, azaz oda voltak fényképezve/rajzolva a celluloidra és közben támadt egy ötletük) díszleteit. Egy majdnem száz éves történet kortárs megjelenítésének, hihetővé és izgalmassá tételekor nélkülözhetetlen az illúzió fenntartása. Tiszteletteljes főhajtás a mozi hőskora előtt, mikor Vlad és Mina beülnek filmet nézni. A jelenet első képsorai egy eredeti Pathé kamera segítségével felgyorsítva századvégi hangulatot idézve kerültek rögzítésre.

Francis Ford Coppola Drakulája a gonosz fogantatásának pillanatától a megváltásáig tartó gyötrelmes kálvária. A leszúrt és átvágott torkú megtévedt Drakula, a kirekesztett fekete bárány az örökös harc és gyötrelem helyett végül a megbocsátás kínálta nyugalmat választja.

A vámpírmozik között kitűntetett helyet foglalnak el a Drakula-filmek. A horrortörténetben igen sokáig, egészen a ’60-as évekig Drakula figurája és a vámpírfilmek szinte egyet jelentettek, ám a műfajok színesedése, a zsánerek ötvözése, illetve a mítosz ezredfordulós ízléshez és elvárásokhoz való hozzáigazítása más irányt szabott a vérszívókat szerepeltető mozgóképeknek. A Drakula-filmek, ahogyan Coppola mozija is, azonban még mindig karakteresen kiemelkednek a vámpírfilmek mezőnyéből, természetesen legfőképp főszereplő szörnyetegük okán. Az arisztokrata, elegáns Drakula gróf messzemenően különbözik a Penge- (1998, 2002, 2004) és az Underworld-sorozat (2003, 2006) vagy éppen az Alkonyattól pirkadatig (1996) vérszívóitól. A Lugosi Béla által megteremtett sztereotípia a mai napig meghatározza Drakula mozgóképes utódainak jellegzetességeit. Drakulának nincs szüksége irányítandó vámpírseregre, inkább Kelet-Európa ködös tájain fekvő kastélyába húzódik vissza. Ám az élet és a halál határmezsgyéjén ragadt gróf kifogástalan megjelenésével és klasszikus műveltségével sem képes palástolni évszázados magányát, amit általában egy fiatal, hamvas nő iránt érzett vágy (Nosferatu, Drakula, Coppola Drakulája) csupán súlyosbítani látszik. Drakula szükségleteitől és az örök élőhalott lét szenvedéseitől hajtva próbálja megszerezni kiszemelt áldozatát, ami számára általában tragikus végkifejlettel jár: karóval a szívében vagy napfénytől perzselve végzi. Ami a dramaturgiai megoldásokat illeti, a Drakula-filmek kevésbé akcióorientáltak, mint jelenkori, uralkodó fajtársaik, sokkal inkább koncentrálnak a feszültség megteremtésére és a karakterek, illetőleg a köztük feszülő viszonyrendszerek felépítésére, mint a látványos harci jelenetekre, vagy a vérontásra. A fertőző harapás emblematikus pillanatai, ami mondjuk John Carpenter Vámpírjaiban (1998) csupán egy a tucatnyi sokk-effektek közül, a Drakula-filmekben egyenest dramaturgiai csúcspont. A meghatározó történetsémákon kívül a Drakula-filmeknek akadnak egyéb kötelező elemei is, a koporsóban utazó vérszívótól kezdődően (Drakula 2000 – 2000) a leggyakrabban Van Helsing képében megjelenő harcos tudóson keresztül (Drakula), egészen a rendkívül fontos és látványos metamorfózisok mozzanatáig (Coppola Drakulája). A Drakula gróf főszereplésével készült filmek cselekménye jellegzetesen gótikus helyszíneken, pompás díszletek között játszódnak, amikre legjobb példákat a Hammer stúdió alkotásai között találhatunk (Drakula feltámad sírjából – 1968). Hogy az összhatás teljes legyen, általában a mai kortól biztonságos távolságba helyezik a történetet a rendezők: Drakula figuráját finom romantika lengi körül. És száz év távlatából legalább a tűhegyes szemfogak nem olyan ijesztőek, ha már a Drakula összetett figurája által hordozott jelenkori kollektív félelmek (szexuális frusztráltság, a modernkori ember határhelyzet élménye stb.) kényelmetlen közelségbe kerülnek ezekben a filmekben. 

Az ezredfordulóra a vérszívók eredeti mítosza radikálisan átíródott. A hőskor magányos Drakula grófjainak helyét összetartó vámpírközösségek (Alkonytájt) és fékeveszett vámpírhordák vették át, akik ugyan a társadalom árnyékában meghúzódva, de mégiscsak az emberiség totális átalakítására törnek (Vámpírok, A kárhozottak királynője – 2002, Penge- és Underworld-sorozat). A vámpír mozik műfaji szabályai is jelentősen módosultak, a feszültség és a drámai vonal helyett sokkal inkább az akcióra, a sokk effektusokra és a gore elemekre tevődött át a hangsúly Kathryn Bigelow már említett Alkonytájt-ja óta, ami előtt Robert Rodriguez Alkonyattól pirkadatig című brutális vámpírgyilokja tiszteleg.

Az ízekre szedett vámpírmítosz lassan a vizuálisan látványos erőszakra és ugyanazon megunt kellékek felhasználói szintjére süllyedt. A huszonegyedik századi olvasat nem másról, mint a tiszta üzletről szól. Voltak és minden bizonnyal egyaránt lesznek csapnivaló és kitűnő próbálkozások, hiszen Drakula kortalan. Az egyre inkább banalizálódó, végtelenített mitikus kör bezárulni látszik. A kezdetben gyűlölt, majd lesajnált, időközben megkedvelt és istenített monstrum a trend szerint a száz évvel ezelőtt rettegett arctalan démon gúnyájába bújik vissza. Elsősorban Drakuláról és drakulákról az állandó metamorfózis miatt lassan nem beszélhetünk, szűnni nem akaró vámpírkultuszról és annak szövődményeiről annál inkább. A legenda számos egyéb izgalmas művészeti ágat hálóz be, mint a festészet, a színművészet, a komoly és könnyűzene, a képregények és a rajzfilmek, a manga és az anime, a tévésorozatok, a reklám, a szerepjátékok, a turizmus, a játékipar termékei és számos egyéb, gyorsan „fertőződő” terület.

Balázs Áron

Az írás a Mozinet Magazin 2008. februári számában jelent meg.