Sigourney Weavert a People magazin mindenki másnál többször megválasztotta a legelőnytelenebbül öltözködő hollywoodi színésznő címére. Vagány sci-fi királynő, irodalmár és üzletasszony, akivel a legbátrabb férfiak sem mernek vitába szállni. A '80-as évek óta ikonikus sztár, aki nélkül a nőiségről alkotott képünk aligha lenne teljes. Sigourney Weaver jókor volt jó helyen, hatalmas tehetséggel és kemény munkával alakította ki azt az összetett és izgalmas képet, amely mára a filmtörténet megkerülhetetlen részévé vált. 

Susan Alexandra Weaver 1949 októberében látta meg a napvilágot a tehetős családoktól nyüzsgő New York-i Upper East Side-on, egy skót származású família gyermekeként. Nem túlzás, hogy egyenesen a szórakoztatóiparba született, amelynek ekkorra már minkét szülője elismert alakjává nőtte ki magát. Édesanyja, Elizabeth Inglis színésznő többek között Alfred Hitchcock 39 lépcsőfok című filmjében tűnt fel, édesapja Sylvester „Pat” Weaver televíziós szakember és néhány évig az NBC igazgatója volt. A papa találmányai között több olyan műsortípus szerepel (pl. a népszerű hazai Fábry-show által is követett desk’n’couch format), amelyek még ma is nagy sikerrel futnak a különböző csatornákon. A Weaver-család zaklatott életritmusa a kislány korai éveit is erősen meghatározta. Amikor az általa jól ismert és hagyományosan zárt társadalmi struktúrába szerveződött keleti partról San Franciscóba költöztek, Susan elveszítette a lába alól a talajt. Bár a stúdiók kulisszái között már kezdettől fogva otthonosan mozgott, de a körülötte levő gyerekekkel nagyon nehezen találta meg a hangot. A túlságosan komoly könyvmoly kamaszt sehol sem fogadták szívesen, így leginkább a liftkezelők és a háztartási alkalmazottként dolgozó felnőttek barátságát kereste. Nem könnyítette meg a helyzetét az sem, hogy teste serdülő korában hirtelen és aránytalan növésnek indult, és mint fura nyakigláb kislány a kortársak állandó csúfolódásának céltáblájává vált. A nem éppen problémamentes kezdetek ellenére a szülők igyekeztek gyermeküket kifogástalan neveltetésben részesíteni. A különböző magániskolák és elitegyetemek (Stanford, Yale) lehetővé tették, hogy látókörét maximálisan kiszélesítse. Mivel felnőtt korára az angol anyanyelven kívül már németül és franciául is folyékonyan beszélt (nyelvtudását később egyébként különböző szerepeiben szívesen megcsillogtatja), mindenki nagy és komoly karriert jósolt neki. Képességei és eredeti szándékai alapján lehetett volna orvos, jogász vagy tudós, de ő végül mégis a drámatagozatra iratkozott be. Lassú átalakulásának egyik legfontosabb állomása volt, hogy tizennégy évesen használni kezdte az előkelő és titokzatos hangzású Sigourney nevet, amelyet F. Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című regényének egyik alakjától kölcsönzött.

A névváltoztatás után fokozatosan vált nyilvánvalóvá, hogy az időközben érett nővé cseperedő lány igazi hivatása a színészet lesz. Néhány sikerre vitt kisebb színpadi alakítás után elhatározta, hogy a patinás Yale Egyetemen hivatalosan is diplomát szerez a mesterségből. Helyzete azonban itt sem volt rózsás, mert az 1975-ben végzett évfolyamon hatalmas vetélytársa akadt a gyönyörű és eleve őstehetségként elkönyvelt Meryl Streep személyében. A diákévek alatt a fontos szerepek sorra Streepnek jutottak, aki mellett a (tűsarkú nélkül) 182 centimétermagas Weaver legfeljebb mint extravagáns unterman jelenhetett meg. A keserves pályakezdést ekkor már csak egy jó érzékű rendező feltűnése lendíthette tovább. Amikor a vasakaratú lány megjelent Woody Allen Annie Hall című filmjének szereplőválogatásán, a különleges karakterekhez vonzódó rendező azonnal lecsapott rá. Egyéb elfoglaltságai miatt egyelőre csak egy pár perces jelenetet tudott vállalni a készülő műben, de ez a rövid vásznon töltött idő a későbbiekben kulcsfontosságúnak bizonyult. Noha ettől kezdve egyre több felkérést kapott és lassan, de biztosan haladt a hírnév felé, a késői indulás folyományaként még sok nehézséggel kellett szembenéznie.

 

Örökké fiatal

A színésznő keményen megküzdött a modern karrierépítő nők előtt álló tipikus kihívásokkal, és az így szerzett tapasztalatait előszeretettel építette be az általa megformált figurákba. Nem csoda, hogy problémái akadtak, hiszen a fiatalságot erőteljesen fetisizáló pályán a húszas évei második felében kapott komoly szerepet először a nagy áttörést meghozó A nyolcadik utas: a Halál (Ridley Scott, 1979) főszerepét játszva pedig éppen 30 éves volt. 1984-ben házasságot kötött Jim Simpson rendezővel, akivel közös gyermeküket, Charlotte-ot 1990-ben (41 évesen!) szülte meg. A pár ezek után már nem vállalhatott több gyermeket, ami az asszonyt különösen megviselte. Innen nézve érthető, hogy az évtizedek alatt kialakított akcióhős imázs mellett az autoriter anyaszerep a Weaver-filmek egyik legfontosabb és leghitelesebben előadott – a kritikusok részéről mégis sokszor figyelmen kívül hagyott – sajátossága. Ang Lee ünnepelt filmjében, a Jégviharban (1997) nehezen kezelhető gyermekek nehezen kezelhető értelmiségi mamáját játssza, a 2001-es Szívtiprókban a lányát alakító Jennifer Lowe Hewitt-tel felváltva szédíti a férfiakat és drámai előadást nyújt például a 2004-es Családom titkai című alkotásban egy öngyilkosságot elkövető fiú anyjaként. Az esetek többségében mind a mozivásznon, mind az életben könnyedén talál magának valakit vagy valamit, amit védelmezésre szorul, és alapvetően meghatározza motivációját. Nem vér szerinti pártfogoltja például az óriási sikert arató Alien-sorozat A bolygó neve: Halál (James Cameron, 1986) című darabjában a gyilkos lényektől megmentett kislány, de fellépett már macskák (A nyolcadik utas: a Halál) vagy gorillák (Michael Apted: Gorillák a ködben, 1988) megmentőjeként. A különböző veszélyeztetett csoportokkal szemben Weaver a valóságban sem marad érzéketlen. Rendszeresen megnyilvánul fontos emberi jogi és környezetvédelmi kérdésekben és reprezentatív alakja a Dian Fossey Nemzetközi Gorilla Alapítványnak. Szívesen adja hangját olyan szinkronszerepekhez, mint az erősen környezettudatos WALL-E (Andrew Stanton, 2008) című animációs film és David Attenborough mellett ő volt a Bolygónk, a Föld (2006) című népszerű ismeretterjesztő sorozat másik narrátora. 2010-ben az elsők között csatlakozott ahhoz a jótékonysági akcióhoz, amelyet az MTV a Haitin bekövetkezett földrengés áldozatainak megsegítésére szervezett. Határozott elképzelései vannak a világról és a világ problémáinak megoldásáról és ezeket az elképzeléseket egy percig sem rejti véka alá. Elkötelezett demokrata, aki Ted Kennedyt és Barack Obama 2008-as kampányát egyaránt lelkesen támogatta, és politikai nézeteit a filmes szaklapok vele készített interjúiban is rendre felvázolja. Sigourney Weaver, aki az életben a céltudatos értelmiségi nő példaértékű megtestesítője, filmszerepeiben szintén erőteljesen hordozza ezt az aurát.

 

Elefántcsonttorony…

A Weaver által választott imázs tulajdonképpen egészen kézenfekvő. A széles arccsontú, vékony ajkú és barna hajú nő nehezen vehetné fel a versenyt Hollywood érzéki üdvöskéivel, különösen ha a szikár testet és a meglehetősen kis melleket is számításba vesszük. Romantikus (akció)vígjátéki szerepei közül a legsikeresebb Szellemirtók (Ivan Reitman, 1984) is tartalmaz erősen elidegenítő gesztusokat. A történet szerint a bátor szellemirtó (Bill Murray) beleszeret egyik ügyfelébe, a szerény, de éles nyelvű Dana Barrettbe (Weaver). Az ártatlannak tűnő Dana sajnos viszonylag hamar démonok által megszállt tébolyulttá változik, ami még egy szexualitás kihívó kellékeivel a túlvilágról felvértezett nőt sem tesz túlságosan vonzóvá.

A színésznő által hordozott intenzív erotikus kisugárzás a szokásostól eltérő forrásból fakad, és különösen rafinált módon hálózza be közönségét. A megközelíthetetlenség rejtélye és a génekben hordozott természetesen arisztokratikus felsőbbrendűség vonzereje ez. Az 1492 – A paradicsom meghódítása című filmben (Ridley Scott, 1992) nem véletlenül hozza tökéletesen a Kolumbuszt útjára bocsátó spanyol királynő karakterét. Elegánsra csiszolt patrícius lány, aki még a legnagyobb vérzivatar közepette sem felejti el, hogyan kell „viselkedni”, és akit szerepeiben többnyire az átizzadt gyalogsági póló és a decens gyöngysor két szexi véglete jellemez. Weaver leginkább akkor van elemében, ha a high society tagjait kell megformálnia. A veszélyes élet éve (Peter Weir, 1982) című filmben ő Jill, a magas rangú diplomata, aki az 1965-ös indonéziai felkelés forrongó napjaiban (a forgatás ideje alatt egyébként valóban harcok folytak az országban) egy csapásra meghódítja a zöldfölű ausztrál tudósító (Mel Gibson) szívét. A Dave-ben (Ivan Reitman, 1993) nem kisebb személyiség, mint az Egyesült Államok first ladyje, aki kénytelen együttműködni a titkosszolgálatok által a kómába esett férje helyére állított alteregóval.

Weavert szerepei ösztönösen a csúcsra pozícionálják. Igazi klasszikus Mike Nichols filmje, a Dolgozó lány (1988), amelyben mint a tehetséges, de túlságosan naiv Tess McGill (Melanie Griffith) főnöke, az üzleti élet dörzsölt nagyasszonya jelenik meg. A gátlástalan topmenedzserre jellemző, hogy még akkor is bőkezűen osztogatja hasznos tanácsait védencének, amikor épp lelkiismeretlenül kihasználja őt. Haja, parfümje, hanghordozása az érvényesülés követendő mintája, mottót pedig egyenesen Coco Chaneltől választ. A kékvérű eleganciának természetesen megvan a maga ára. A színésznő, akinek lelkén egyébként is mély nyomot hagytak a serdülőkori megpróbáltatások, nagyon nehezen birkózik meg gátlásaival. Saját bevallása szerint az életben félénk természetű, aki jó angol szokás szerint egyébként is nehezen mutatja ki érzelmeit. Mivel ez utóbbi tulajdonság a színészi pályán nem éppen előny, rendszeresen terapeuták és különböző tréningeket tartó szakemberek segítségét veszi igénybe. Pályáján legalább két olyan filmet találunk, ahol mintegy szimbolikusan szembesül ezzel a problémával. Az egyik a Hósüti (Marc Evans, 2006), ahol egyenesen egy autistát kell alakítania, a másik a Roman Polanski rendezésében megszületett A halál és a lányka (1994).

A halál és a lányka jutalomjáték és hatalmas kihívás Sigourney Weaver számára. Gyakorlatilag háromfős kamaradarab, amely egy dél-amerikai ország zűrzavaros politikai viszonyai között játszódik. Paulina Escobar (Weaver) és Gerardo Escobar (Stuart Wilson) a világtól elhagyatott otthonukba visszavonuló értelmiségi pár, akik még a vacsoraasztal mellett is közéleti kérdésekkel bíbelődnek. A sok munkával egyensúlyban tartott viszony egy csapásra felborul, amikor váratlan látogatót kapnak a politikai foglyok rettegett felügyelője, Dr. Roberto Miranda (Ben Kingsley) személyében. A feleség azonnal felismeri Mirandában egykori börtönőrét és kínzóját, akin haladéktalanul elégtételt szeretne venni. Jogos lehet-e a bíróságok mellőzésével kiszabott büntetés? Elfogadható-e a személyes bosszú? Mi a megfelelő eljárás ilyen esetekben? A film lenyűgöző lendülettel ábrázolja a három szereplő pszichikai küzdelmét, és elsősorban verbális és emocionális síkon operál. Az akciójelenetekhez szokott Weaverből megrázó erővel robbannak ki az érzelmek, ami a történetet feledhetetlenné, az alakítást pedig a Weaver-életműben páratlanná teszi.

 

…és kékharisnya

Az arisztokratikus aura mellett az erős intellektuális jelenlét a színésznő által játszott karakterek másik fontos tulajdonsága. Weaver szocializációjában minden bizonnyal fontos szerepe volt annak a kulturális pezsgésnek, amely diákévei alatt jellemezte a környezetét. San Francisco az 1960-as években az Egyesült Államok egyik legizgalmasabb városának számított, ahol a nonkonformizmus és szabadgondolkodás hatalmas teret kapott. Az 1950-es években befutott úgynevezett San Franciscói Reneszánsz költőinek (Kenneth Rexroth, Madeline Gleason, Robert Duncan stb.) hatása a hamarosan induló beat korszak alkotásain is érződött. A városi lapokban ezidőtájt olyan nagy nevek publikáltak, mint Allen Ginsberg és Jack Kerouac, és a virágkoszorús hippik alkonyát a ’70-es évektől ide összpontosuló meleg büszkeségi mozgalom fénykora követte. A színésznő, aki a színpadi színészet felől érkezett és az egyetemen eredetileg maga is angol irodalmat tanult, későbbi munkáiban is kifejezetten nagy hangsúlyt helyez a színvonalas esztétikai megoldásokra. Ahogy interjúiban elmondja, számára egy szerep elfogadásakor nem a rendező személye, hanem mindenekelőtt a forgatókönyv minősége fontos. És valóban: a legtöbb esetben sikereinek kulcsa egyértelműen a kiváló irodalmi alapanyag.

Az értelmiségi figurák a számára kiválasztott szerepekben is látványosan nagy százalékot tesznek ki. Ez
persze nem véletlen, hiszen a sok férfinál is magasabb nő furcsán hatna törékeny naivaként. Mivel természetétől amúgy sem idegen az okos és kritikus asszony ideája, könnyedén azonosul ezekkel akarakterekkel. Motivációjának oka, azaz a cselekedeteit hajtó erő legtöbb esetben a tudás megszerzésére vagy megőrzésére irányuló erőfeszítésben összpontosul. Klasszikussá vált alakítása Dian Fossey antropológusnő a Gorillák a ködben című filmben, aki szó szerint a tudománynak és az őserdei gorillák tanulmányozásának szenteli egész életét (Weaver egyébként egy időben valóban ezt a szakmát szerette volna választani). A halál és a lánykában nagy hangsúllyal rója fel Dr. Mirandának, hogy miatta nem fejezhette be az orvosi egyetemet, a Jégviharban unatkozó értelmiségi anyát, a Tökéletes másolatban (Jon Amiel, 1995) pedig egy agorafóbiával küzdő kriminálpszichológust játszik. A szimbolikus intellektualizmust mégis James Cameron a 2009-ben bemutatott Avatarjában vitte tökélyre, ahol Dr. Grace Augustine tudós elérhetetlen, megkérdőjelezhetetlen, már-már éteri alakja magával a tudással válik eggyé.

Az okos nő stilisztikájához a rövid barna haj és a bizonyos időközönként fel- és levett szemüveg mellett a sajátosan szarkasztikus humor is szorosan hozzátartozik. A Weaver által megformált figurák gyakran egy-egy jól irányzott mondattal és egészséges kritikai érzékkel teszik helyre ellenfelüket. Amikor A nyolcadik utas: a Halálban pánikba esett kollégája megkérdezi tőle, hogy most mit csináljon, az általa játszott Ripley alhadnagy blazírtan válaszolja: „Csak amit eddig, Ash: semmit”. Könnyed társalgó, éles szemű megfigyelő, aki mindig tudja, hogyan bánjon az emberekkel. És ha szerepeire ez – természetesen a Hósüti autistáját leszámítva – kivétel nélkül igaz, azon sem csodálkozhatunk, hogy a hírek szerint a Weaver által adott partiknak a valóságban sem igen akad párja.

 

Országfitnesz

1981-ben az USA elnöki székébe egy egykori hollywoodi színész, a republikánus Ronald Reagan került. Majdnem egy évtizedig tartó hivatali ideje alatt az amerikai kultúrpolitika radikális változáson ment keresztül. A legégetőbb kihívásnak a vietnami háború keservei által erősen megtépázott nemzeti önbecsülés mielőbbi helyreállítása bizonyult. Kemény harcedzett férfiak, magányos kalandorok mutattak példát kitartásból és vasakaratból a népnek. A ’80-as évek legendás akcióhősei hirtelen elleptek minden mozivásznat. Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Dolph Lundgren és Chuck Norris izmai meglehetősen hatékonyan segítették az új nemzeti identitás kialakítását. A klasszikus romantikus vígjátékoknak egy időre befellegzett, így kézenfekvő volt, hogy a nők között a nem-klasszikus karaktereket is elbíró színészek kerülnek előtérbe.

Az individuum hirtelen felértékelődése egyébként is minden téren érzékelhetővé vált. A kontinens egyik rendkívül fontos szellemi irányzata, a feminizmus, szintén új korszakához érkezett. A XX. század első felében és a ’60-as, ’70-es években két hullámban megerősödő ideológia a nők jogaira és a társadalomban betöltött szerepük értelmezésére koncentrált. A ’80-as évtizedre a hosszú küzdelem gyümölcsei nagyjából beértek, de a szebbik nem képviselői új problémákkal szembesültek. Hirtelen tagadni kezdték, hogy az általuk immár kiharcolt lehetőségekkel élve korábbi funkcióikról lemondanának. Elkeseredetten próbálták fenntartani nőiségük minden lehetséges dimenzióját, és egy személyben hatékony munkaerőnek, vonzó szeretőnek és anyának, autonóm egyéniségnek megmaradni. Jelentős sikereket értek el a korábban a férfiaknak fenntartott területeken, és katonaként, tudósként, üzletasszonyként ezeknek a szakmáknak valóban teljes jogú tagjaivá váltak. A posztfeminizmusnak, azaz feminizmus utáni időszaknak elkeresztelt érában egy olyan ezerarcú (gondoljunk csak Madonna szintén kortárs, mindig megújulni képes imázsára), potens nőkép vált eszményivé, amelynek inkább fenntartása, mint elfogadtatása jelentett kihívást. Sigourney Weaver a legjobb pillanatban lépett színre, hiszen személyében a reagani magabiztos fölény és a posztfeminizmus sokoldalúságának ideája tökéletes egyesítőre talált.

A díjesővel jutalmazott Dolgozó lány bemutatta, milyen könnyedén tagozódnak be a hölgyek a társadalom egyik éppen alakuló, de annál meghatározóbb csoportjába, az aranyéletű yuppie-k közé. A Weaver első igazi sikerét meghozó műfaj mégsem a beolvadásról, hanem az extrém helyzetekről és az életmentő (reagani) önállóságról szólt. Amikor 1979-ben forgalmazásba került az Alien-filmek első epizódja, a színésznő életében új időszámítás, a popkultúrában pedig egy új kultusz vette kezdetét.

 

Amazon akcióban

Ridley Scott, A nyolcadik utas: a Halál rendezője  a Budweiser sör egyik reklámjában figyelt fel a magas és különleges külsejű színésznőre. Bár Weaver számára a hirdetés egyszerű megélhetési munka volt, amelyben igyekezett inkább háttérben maradni, az ügynökség révén mégis kapcsolatba került az iránta érdeklődő Scott-tal. A nyolcadik utas: a Halál klasszikus tudományos fantasztikus akciófilmnek indult, hagyományosan macsó férfi főszereplővel. Amikor az írók egy merész ötlettel megváltoztatták a hős nemét, nem is sejtették, hogy tettük a filmtörténet egyik szimbolikus pillanata lesz. Sigourney Weaver hamarosan az egész következő évtized nagy tanulságát előrevetítve bebizonyította, hogy a gyengébbiknek tartott nem képviselője a legelvetemültebb ellenséggel is képes igazi harcosként megbirkózni, és lazán tudja tartani a lépést Schwarzeneggerrel vagy Chuck Norrisszal.

Weaver az első három Alien-film elkészítésében működött közre, amelyek viszonylag egyszerű alaphelyzetet vázolnak fel. Az általa megformált Ellen Ripley hadnagy a Nostromo kereskedelmi űrhajón teljesített szolgálata közben különböző formákban és helyszíneken egy idegen és rendkívül agresszív organizmussal kerül szembe. A társak és a világ megmentése érdekében kezébe veszi az irányítást, és komoly szellemi és fizikai küzdelem árán megpróbál felülkerekedni a lényen. Az Idegen az első epizódban egy fertőzött asztronautával jut a csillagjáróra, a második részben egy barátságtalan bolygón kell legyőzni őt (A bolygó neve: Halál), végül pedig egy baleset következtében egy elszigetelt börtönkolónián tizedeli a népet (A végső megoldás: a Halál – David Fincher, 1992). Ripley mindegyik szituációban egy erőteljesen férfiak által uralt közegben kerül vezető pozícióba. Bár nem opportunista és nem kifejezetten karrierista (a hadnagyi rangból egy tucat űrlény likvidálása sem lendíti tovább), képességei egyértelműen vezetővé avatják őt.

A filmekben általa végrehajtott bámulatos tettek a karakter egyéniségéhez és a műfaj által megkövetelt sajátosságokhoz egyaránt tökéletesen illeszkednek. A motiváltság fogalma így egyrészt pszichológiai, másrészt dramaturgiai síkon értelmezhető. A Ripley környezetében elhulló társak mindig valamilyen kétes indokkal cselekszenek, és ez eleve magában rejti a bukás lehetőségét. A hiúság, a gyávaság és az önzés olyan tulajdonságok, amelyek a valódi hőshöz semmilyen körülmények között nem köthetők. Ripley akaratlanul válik a világ megmentőjévé, de ebben nagy szerepe van annak, hogy őt elsősorban valóban a mások, és nem a saját biztonsága érdekli. Az első részben megteremtett hitelesség és a Weaver által jórészt képviselt tulajdonságok az Alien-filmek egyes darabjaiban szinte önjáróvá teszik Ripley karakterét. A néző fejében már együtt van a műfaj, a figura és a hozzá kötődő sztár minden ikonikus sajátossága, és ez sokat segít a történet megértésében. David Bordwell, a híres filmesztéta ezt a dramaturgiai motiváció egyik fontos pillérének nevezi (transztextuális motiváció). Sokat számít az is, hogy a hadnagy reakciói ne térjenek el nagyon az adott helyzetben normálisan elvárható emberi reakcióktól, azaz a mozilátogató minél könnyebben megértse és azonosulhasson vele (realisztikus motiváció). A történet saját belső logikájához illeszkedik az események menetét és az ok-okozatiságot figyelembe vevő harmadik, ún. kompozíciós motiváció. Az Alien-sorozat forgatókönyvei azért működhetnek olyan jól, mert a fenti dramaturgiai szabályokat maximálisan figyelembe veszik, és a következetes megvalósítást egy a karakterrel jól azonosítható professzionális színésznő gondjaira bízzák.

Ripley-Weaver alakjának a kortárs férfihősökkel sok közös vonása van, még ha megjelenése erősen különbözik is tőlük. A nagy fegyverekkel rohangáló (bár nem árt tudni azt sem, hogy a színésznő a valóságban furcsamód a legkülönbözőbb fegyvertartás korlátozásáért küzdő szervezetek támogatója), sminkjére nem sokat adó harcos mindkét esetben a maga természetességével teremti meg hitelességét. Ripley nőisége mindemellett már az első pillanatban hosszú és tartalmas elméleti viták indítója lett. Bár a fentiekben láttuk, hogy Sigourney Weaver nem felel meg a hagyományos nőideálnak, és az általa képviselt intellektuális irány a férfiak számára akár ijesztő is lehet, az Alien-filmek erotikája tagadhatatlan. Nemcsak a Nostromo falára kifüggesztett pornóképek (A nyolcadik utas: a Halál), de a szituációra adott ösztönös nézői reakciók is megerősítik ezt. A katonaruhás, rövid hajú (A végső megoldás: a Halál című részben egyenesen neutrálisan kopasz), magányosan küzdő nő látványa egészen különös érzéseket ébreszt. Szexualitása nem közvetlen módon hat, de megadja a kukkolás (voyeurizmus) izgalmas lehetőségét. Ripley rendszeresen a szemünk láttára öltözik át a vásznon, és nem átallja olykor egy szál bugyiban és trikóban felvenni a küzdelmet. Elfelejti, hogy amikor gyakorlatilag magára marad az űrhajón, a néző akkor is figyeli őt, és nem vonatkoztathat el nemétől.

A Sigourney Weaver által megformált karakterek nemcsak a kiváló színésznő kemény és eredményes munkájának köszönhetően, de saját jogukon is kultúrtörténeti jelentőségűek. Az életművében képviselt nőkép a posztfeminizmus igényeinek megfelelő sokoldalúsággal és autonómiával teljes. Minden figurájában kitartó, küzdeni képes egyéniség, aki egyúttal gyengédségre és anyai melegségre is képes. Olyan nő, aki okosan és felelősen döntve immár saját akaratából választ utat magának, és szabadon dönti el, hogy kommandós legyen, biológus vagy cicababa. Ilyen értelemben értékes hollywoodi darabok létrejötte mellett nagy részben a hatvanadik életévén túl lévő színésznőnek köszönhető az is, hogy végül megnyílt az út a kortárs nőképet erősen meghatározó ikonok, Lara Croft, Bridget Jones vagy Carrie Bradshaw számára. 

Barkóczi Janka

Az írás a Mozinet Magazin 2010. októberi számában jelent meg.