A nyolcvanas évek klasszikus akciófilmjei előtt tisztelgő The Expendables – A feláldozhatók egyik jelenetében a műfaj ma élő három legnevesebb sztárja ad randevút egymásnak: Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger és Bruce Willis.  Mindhárman egy-egy ikonikus szereppel összefonódva váltak a korszak meghatározó amerikai akcióhős-archetípusaivá, Bruce Willis azonban több szempontból is kakukktojásnak számít. Nem csupán azért, mert hármójuk közül őt lehet a legkevésbé beskatulyázni az akcióhős szerepkörébe – bár pályája során újra és újra megtalálták az akciófilmes szerepek, meg tudta őrizni sokoldalúságát–, de személyisége és fizikai alkata miatt is. A kigyúrt, tesztoszteron-monstrumokkal szemben Willis a kisembert testesíti meg, a hétköznapok hősét, akire nem – vagy nem csak – felnézünk, hanem akivel azonosulni is lehet.

Walter Bruce Willis Németországban született egy amerikai katona és egy német banktisztviselő gyermekeként. Két éves volt, amikor a család hazaköltözött New Jerseybe, ahol az apa gyári munkásként dolgozott. Willis 9-től 17 éves koráig erős dadogással küzdött, mígnem felfedezte, hogy a színpadon képes folyékonyan beszélni. Ezt követően rendszeresen fellépett az iskolai színdarabokban, a színjátszó kör és az iskolai tanács elnökének is megválasztották. Anyagi okokból nem tudta a gimnázium után egyből az egyetemen folytatni tanulmányait, így munkát vállalt, először juhokat tenyésztett egy farmon, majd biztonsági őrként dolgozott egy atomerőműben, volt testőr, és egyes források szerint a magánnyomozói munkát is kipróbálta. Végül beiratkozott a Montclair State University dráma szakára, de mielőtt még befejezte volna az első évet, színészi karrierje érdekében New Yorkba költözött, ahol szerepet kapott több off-Broadway színházi produkcióban. Legnagyobb sikerét Sam Shephard Fool for Love című darabjában aratta, de az igazi áttörést – számos statiszta- és reklámszerepet követően – egy televíziós sorozat, A simlis és a szende főszerepe jelentette, amelyre háromezer jelentkező közül választották ki.

Öt évadon át alakította David Addison magánnyomozót Cybill Shepherd oldalán. Az önreflektív, műfaji játékokban tobzódó szériában a kötelező krimiszál helyett a két főszereplő viszonya állt a középpontban. A fanyar humorú, vagány és szemtelen nyomozó testhezálló figurájának köszönhetően Willist komikusi oldaláról ismerte meg a nagyközönség, így első filmes próbálkozásai is ehhez a műfajhoz köthetőek. 1987-ben a Nem látni és megszeretni című romantikus vígjátékban szerepelt Kim Basinger oldalán, majd a Naplemente krimikomédiájában némafilmszínészt alakított. A valódi sztárstátuszt és világhírnevet azonban egy akciófilm, a Drágán add az életed! (1988) főszerepe jelentette a számára.

 

Komikusból akcióikon 

A siker olyan átütőnek bizonyult, hogy a terroristákkal egyedül szembeszálló John McClane figurájához a következő 20 évben háromszor is visszatért – már előkészületben az ötödik felvonás is –, először 1990-ben. Willis ennek ellenére mindent megtett, hogy a beskatulyázást elkerülje, pszichés problémákkal küzdő vietnámi veteránt alakított Norman Jewison drámájában (Az ellenség földjén, 1989) és hangját kölcsönözte a Nicsak, ki beszél! (1989) csecsemőjének. A ’90-es évek elején kisebb hullámvölgy következett a karrierjében, mind a kritikai, mind a közönségsiker elkerülte, talán annak is köszönhetően, hogy alkatához kevésbé passzoló szerepeket választott (Hiúságok máglyája, Jól áll neki a halál). Az utolsó cserkésszel (1991) és az Árral szembennel (1993) ismét az akció műfajával próbálkozott, az igazi visszatérést azonban a Ponyvaregény (1994) bokszolójának szerepe jelentette. Karrierje legtermékenyebb szakaszában a biztos sikert ígérő blockbusterek (Die Hard 3. – Az élet mindig drága, Szükségállapot, Armageddon) mellett rendre feltűnt független vagy kisebb költségvetésű produkciókban is (12 majom, Az ötödik elem, Bajnokok reggelije). A Hatodik érzék (1999) főszerepét a megszokott milliós gázsi helyett pár ezer dollárért vállalta el, a döntés utólag helyesnek bizonyult: a Die Hard és a Ponyvaregény után ez lett pályája legsikeresebb filmje; ennek köszönhető, hogy A sebezhetetlen (2000) atipikus szuperhős-filmjében ismét együtt dolgozott M. Night Shyamalan rendezővel.

Bár az Amerikát ért 2001. szeptember 11-i merényletek után úgy nyilatkozott, hogy nem akar többé világmegmentő akcióhőst alakítani, az utóbbi tíz évben is rendre feltűnt hasonló szerepkörben, legyen az háborús környezetben játszódó film (A Nap könnyei, 2003), akcióthriller (Túszdráma, 2005), neo noir (Sin City – A bűn városa, 2005), régi vágású akciómozi (16 utca, 2006), legnagyobb sikerének felmelegítése (Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed, 2007), sci-fi (Hasonmás, 2009) vagy a nyolcvanas évek buddy movie-jai előtt tisztelgő vígjáték (Két kopper, 2010). Idősödő pályatársaihoz hasonlóan (lásd: Robert De Niro, Christopher Walken) Willis is szívesen kamatoztatja ikon-státuszát önironikus cameo fellépésekkel (Haláli fegyver, Ocean's Twelve – Eggyel nő a tét, Minden azzal kezdődött, The Expendables – A feláldozhatók), és szívesen vállal mellék- vagy epizódszerepeket is, megszokott hősfigurái ellentettjét alakítva (Bérgyilkos a szomszédom, Megetetett társadalom, Alpha Dog, Grindhouse: Terrorbolygó).

Filmjei ugyan széles műfaji (és minőségi) skálán mozognak, a Willis által alakított figurák legtöbb esetben mégis hasonlítanak egymásra, köszönhetően annak, hogy a saját képére tudta őket formálni, és/vagy mert tudatosan az alkatához illő szerepeket választott; talán nem a véletlen műve, hogy azok a filmjei a legkevésbé sikeresek, amelyekben nem a „tipikus Willis-karaktert” játssza. A „gumiarcú” Jim Carreyvel vagy a kigyúrt Stallonéval és Schwarzeneggerrel szemben Willist nem testi adottságai determinálták egy adott műfajra és szerepkörre, hanem első nagyobb sikere. Lehetett volna akár vígjátékszínész is belőle, de John McClane emblematikus figurája, és azok az értékek, erények, amelyeket ő képvisel, elválaszthatatlanul összeforrtak személyével.

Az amerikai közönség számára szerep és színész összefonódását Willis esetében a közéleti megnyilatkozásai is erősítik. Bár ’90 előtt még a demokratákkal szimpatizált, később mindkét Busht támogatta, és kiállt az iraki háború megindítása mellett. A katonacsaládból származó színész kész lett volna csatlakozni a hadsereghez, erre csak az életkora miatt nem kerülhetett sor. Helyette adományokkal segítette a csapatokat, 2005-ben pedig tervbe vette egy olyan háborús film elkészítését, amely a szabadság és a demokrácia bátor védelmezőiként ábrázolja az amerikai katonákat. Imázsával összhangban egyetért a fegyvertartás mindenkit megillető jogával, és lobbizik azért, hogy a tanárok és a rendőrök magasabb fizetést kapjanak.

 

John McClane, a muszáj-Rambo 

A Die Hard egy mondatban összegezhető története szerint terroristák foglalnak el egy felhőkarcolót, ártatlan civileket túszul ejtve, ám egy szolgálaton kívüli rendőr is az épületben reked, felveszi a harcot a behatolókkal, és egymaga likvidálja őket. John McClane szerepére a producerek elsőként Stallonét vagy Schwarzeneggert szerették volna megnyerni, majd a visszautasítás után úgy döntöttek, inkább olyan színészt keresnek, aki képes a szigorú és humortalan karaktert emberibbé és szerethetőbbé tenni. Vélhetően A simlis és a szende miatt esett a választás Willisre, aki a nagysikerű sorozatban nem az öklével vagy a fegyverével, hanem csibészes sármjával és öniróniájával varázsolta el a nézőket. A tény, hogy nem egy marcona izomember, hanem egy átlagos felépítésű, fanyar humorú színész alakította McClane-t, még jobban kihangsúlyozta a különbséget közte és a korszak emblematikus akcióhősei között.

McClane-t már rögtön a film első jelenetében egy olyan szituációban láthatjuk, amelyben Rambót vagy a Kommandó John Matrixét soha. Szorong. Miközben a New Yorkból Los Angelesbe tartó repülőgép leszálláshoz készülődik, egy utastársa stresszcsökkentő gyakorlatot  javasol a számára. A néző csak ezután tudja meg, hogy a nem túl magabiztos fellépésű férfi szolgálaton kívüli rendőr, aki elhidegült feleségéhez és gyerekeihez érkezett látogatóba. McClane a Nakatomi Plázában, a felesége munkahelyén zajló karácsonyi partyin sem érzi jól magát. A fürdőszobában leveszi a cipőjét, hogy elvégezze az utastársa által javasolt gyakorlatokat. Amikor a terroristák támadásba lendülnek, menekülnie kell, arra sincs ideje, hogy visszavegye a cipőjét. Több mint szimbolikus, hogy míg a nyolcvanas évek klasszikus akcióhősei teljes menetfelszerelésben aprítják az ellenfelet, addig McClane mezítláb és – a jellegzetes katonai mellény helyett – atlétatrikóban folytatja magányos partizánharcát. A film egyik legemblematikusabb jelenete, amikor a férfi, miközben kinti segítőjével beszél telefonon, üvegszilánkokat szedeget a talpából. John Matrix és hasonszőrű kollégái számára egy bekapott golyó annyi kellemetlenséggel jár csak, mint egy szúnyogcsípés, McClane azonban sebezhető és a fájdalmat is érzi, noha keménységéhez és rátermettségéhez nem férhet kétség. Emellett nem fél az érzéseit kimutatni: amikor sikerül az egyik behatolótól elkoboznia a walkie-talkie-ját, és kapcsolatba lépni segítőjével, Powell őrmesterrel, az első dolga, hogy könnyes üzentet hagyjon feleségének.

Bár egyedül harcol egy állig felfegyverzett bandával, egy pillanatra sem tartja magát hősnek. Folyamatosan átkozza magát, amiért engedett felesége kérésének, és elutazott Los Angelesbe; nem érti, hogyan keveredhetett bele ebbe az egészbe. A film folytatásában is ugyanezt a kérdést kell feltennie magának: „Hogyan történhet meg ugyanaz a szar kétszer is ugyanazzal a fickóval?” Eszében sincs hőst játszani, csupán belesodródik az eseményekbe. Amikor a terroristának álcázott rablók vezetője, Hans Gruber (Alan Rickman) azon gúnyolódik, hogy ellenfele bizonyára túl sok filmet látott, és John Wayne-nek, Rambónak vagy a Gunsmoke westernsorozat rendőrbírójának, Dillon marsallnak képzeli magát, a kérlelhetetlen igazságosztók helyett McClane – enyhe iróniával – inkább Roy Rogerst, a „Cowboyok királya”-ként ismert énekes-színészt nevezi a kedvencének.

 

Rokonok és előképek 

McClane átlagember-figurája ugyan jelentősen különbözik a reagani Amerika hidegháborús légkör szülte, karikatúraszerű, übermensch akcióhőseitől, mégis jelentős előképei vannak az amerikai filmtörténetben. Ahogy azt vonatkozó esszéjében Erik Lundegaard megállapítja, McClane felmenői közt három klasszikus hőstípus is megtalálható. Rokona egyfelől a kívülállóságára gondosan ügyelő – az izolációs hajlam nem idegen az amerikai pszichétől –, ám végül a körülötte zajló konfliktusba – igazságérzete és egy nő miatt – mégis beavatkozó Rick Blaine a Casablancából. McClane, ha felesége nem lenne a túszok között, szívesen átadná a terepet a rendőrségnek, ők azonban, az inkompetens FBI-jal együtt, nem tudják kezelni a helyzetet. Így aztán kénytelen saját maga akcióba lépni, egyedül, úgy, hogy közben a terrorizált civilektől (azaz a túszoktól) semmilyen segítségre nem számíthat. Helyzete a Gary Cooper által alakított Will Kane sheriffre rímel a Délidő című westernklasszikusból, aki bár elmenekülhetne, vállalja a konfrontációt a banditák vezérével, a gyáva közösség helyett is. Végül úgy tud győzedelmeskedni a nála jóval nagyobb izom-, és tűzerőt képviselő ellenséggel szemben, hogy egyetlen reménytelennek tűnő szituációban sem hajlandó megadni magát vagy kompromisszumot kötni. Állhatatosságát tekintve Rockyra hasonlít, akit akárhányszor is ütnek le és aláznak meg, mindig feláll, holott a bokszolók mezőnyében nem számít se túl gyorsnak, se túl erősnek, se túl technikásnak. Mindez McClane-re is igaz: nincs semmilyen speciális képessége vagy szaktudása, sőt az európai műveltségét fitogtató Hans Gruberrel szemben kifejezetten egyszerű, földhözragadt figura, aki a „nap hőse”-cím helyett beérné egy hideg sörrel is.

A dicsőséget visszautasító, magányos hősökből soha nem volt hiány az amerikai moziban, kezdve a cowboy-filmek főszereplőitől az önkéntes igazságosztó-bosszúálló figurákig a hetvenes években (Bullitt, Piszkos Harry, Bosszúvágy), ám amíg a cowboyok végül belelovagolnak a naplementébe, Piszkos Harry pedig félredobja a rendőrjelvényt, addig McClane visszatér a közösséghez. A Drágán add az életed! végén az igazi jutalmat az jelenti számára, hogy kibékül feleségével, aki ezután lánykori neve (Generro) helyett büszkén viseli ismét a Holly McClane nevet.

A film folytatásai szakítanak a zárt tér dramaturgiájával, de az alaphelyzete nem változik. A Még drágább az életedben is véletlenül csöppen bele az eseményekbe, akár csak az ezt követő részben (Die Hard 3.0 – Az élet mindig drága). Ellenfele meg is jegyzi: „Maga az a fickó, aki rosszkor van rossz helyen.”, és ezzel McClane is egyetért: „Erről szól az egész életem.” A kérdést, hogy miért viszi mégis vásárra a bőrét, a negyedik részben fel is teszi neki a védelmére bízott fiatal hacker. A válaszban ott rejlik McClane filozófiájának lényege: „Mert nincs senki más, aki megcsinálná.” Bár minden részben kap maga mellé egy segítőt vagy szövetségest, megmarad kívülállónak, leginkább azért, mert nem bízik az ostobának és gőgösnek ábrázolt hatóságokban, legyen szó a rendőrségről, az FBI-ról vagy épp a terrorelhárításról – de soha nem ellenük, hanem helyettük dolgozik.

 McClane valójában ízig-vérig konzervatív figura – személye ennyiben épp úgy reprezentálja a reagani Amerikát, mint a hidegháborús akciófilmek gyilkológép-főhősei –, nemcsak a tiszteletlen utastársaktól vagy a rapzenétől viszolyog, de a modern technikai eszközökkel sem akar vagy tud megbarátkozni. „Maga egy Timex óra egy digitális korban” – hangzik Az élet mindig drága főgonoszának találó jellemzése, utalva egyszersmind arra is, hogy McClane makacsul ragaszkodik olyan elavultnak tartott értékekhez, mint tisztesség, becsület, és nem hagyja magát korrumpálni.

 

Variációk egy témára

Bruce Willis karrierje során több mint hatvan filmben szerepelt, körülbelül hússzor játszott hatósági személyt (többnyire rendőrt, néhány esetben katonatisztet), és bár nem lehet minden szerepét közös nevezőre hozni, akciófilmjeiben a Die Hard-széria során kialakított imázsát építette tovább. Az általa megformált karaktertípusok és a hozzájuk tapadó dramaturgiai klisék jó része már korábban is létezett, húsz éves pályafutása során azonban Willis, mint színészikon, eggyé vált ezekkel.

Szinte soha nem alakított korrupt rendőröket vagy nyomozókat, sőt a pozitív Willis-figurák épp oly kötelességtudóak, mint a legfőbb archetípus, McClane. Lelkiismeretükre hallgatva ugyanakkor habozásnélkül sutba dobják a betyárbecsületet, ha kell a saját társaik ellen is tanúskodnak (Árral szemben, 16 utca, Sin City) és a protokollt sem tekintik szentírásnak (A kód neve: Merkúr, A nap könnyei, Hasonmás, Túszdráma). Így kerülnek végül a renegát kívülálló szerepébe, és bár az ellenfelek általában megpróbálják kísértésbe ejteni őket, nem hajlandóak a kompromisszumra.

Ahogy McClane-re, az egyszerű New York-i zsarura megvetéssel tekintenek a Los Angeles-i kollégák, úgy a későbbi Willis figurák is többnyire az underdog pozíciójából indulnak. „Küldjetek fel valakit, akire nincs lent szükség.” – utasítja a rangidős nyomozó a társakat egy gyilkosság helyszínelésénél a 16 utcában, mire megjelenik a Willis által alakított idős rendőr – szimbolikus jelenet, nemcsak a film, de a színész életműve szempontjából is, pláne hogy a későbbiekben ellenfele (egy korrupt nyomozó) szintén a „Rosszkor voltál, rossz helyen” mondattal definiálja a főszereplő helyzetét. Az ősrégi klisé alapján ráadásul a Willis-hősökről a film harmadánál/felénél kiderül, hogy hajdanán elismert, boldog emberek voltak, de egy szerencsétlen (szakmai) incidens miatt kisiklott az életük (Árral szemben, Az utolsó cserkész, Az ötödik elem, Túszdráma, A kód neve: Merkúr).

McClane igazi jutalma az első két Die Hard végén az volt, hogy újra együtt lehetett feleségével, a folytatásban pedig épp attól szenved, hogy tönkrement a házassága, illetve elhidegült tőle a lánya. Willis ugyanilyen „családos akcióhőst” játszik Az utolsó cserkészben vagy a Túszdrámában – a Hasonmásban nemcsak a világot, de a házasságát is meg kell mentenie – az Armageddon elején pedig még radikálisabb módszerekkel védi a lányát az udvarlójától, mint a Die Hard 4.0-ban.

Éppen az Armageddon az, amelyben a Die Hard alapötlete, mely szerint egy jelentéktelen(nek tartott), triviális gondokkal küzdő átlagemberből is lehet hős, eljut egy abszurd végpontig. Michael Bay filmjének egyszerű olajfúró munkásai, Bruce Willis vezetésével, nem egy várost vagy országot, hanem rögtön az egész bolygót mentik meg a végpusztulástól. A sebezhetetlenben M. Night Shyamalan ugyancsak Willis kisember-imázsát használja arra, hogy dekonstruálja a képregények szuperhős mítoszát. Főszereplője egy végtelenül unalmas életet élő, családos biztonsági őr, aki azt sem akarja eleinte elfogadni, hogy különleges képességei vannak, a felkínált hős-szerepet pedig határozottan visszautasítja. Végül, a többi Willis-figurához hasonlóan, benne is megszólal a lelkiismeret, első sikeres igazságosztó-akciója után mégis annak örül a leginkább, hogy fia – látva a hőstettéről szóló újságcikket – ismét büszke lehet az apjára.

Willis túl az ötvenen is bátran vállal akciószerepeket, de amíg például a The Expendables reflektálatlanul hagyja azt a tényt, hogy Stallone vagy Lundgren személyében nagypapa korú férfiak indulnak bevetésre, a 16 utca és a Hasonmás konzekvensen épít Willis „sebezhető akcióhős”-imázsára. A ’80-as évek akciósztárjai, a képregényfigurákhoz vagy a sorozatszereplőkhöz hasonlóan, nem öregedhetnek meg, hiszen ők a legyőzhetetlenség szimbólumai, Willis azonban már a Drágán add az életed!-ben is egy halandó kisembert alakított. Ironikus módon épp a Die Hard negyedik részében kerül zárójelbe a főhős kora, aki bár ugyanolyan nyúzott, mint korábban, de gond nélkül kiiktat akár egy F35-ös vadászrepülőt is. A 16 utcában viszont mintha valóban McClane nyugdíjas-korú változatát látnánk, ősz hajjal és bajusszal, fáradtan és megkopott humorérzékkel. A középszerű akció-sci-fi, a Hasonmás pedig, amennyiben a Willis-életmű kontextusában vizsgáljuk, még ennél is találóbban helyezi szembe a kortalan akcióhős típusát annak hétköznapi megfelelőjével. A XXI. század végén játszódó történetben a Willis által alakított Greer ügynök saját testének robothasonmását irányítja, ahogy szinte mindenki ebben a világban. Az ún. szurrogátumnak tükörsima bőre van, emberfeletti erővel és gyorsasággal bír, több méter magasra képes ugrani és nem érez fájdalmat – ő a tökéletes akcióhős. Amikor azonban a hasonmása megsemmisül, Greer kénytelen az igazi testét „használni”. Azt, amelyik vérzik, ha megvágják vagy meglövik, és nem lehet csak úgy lecserélni, ha lejár a szavatossága. Willis karaktere már a történet kezdetén sem élvezi a művi fiatalságot, idegenül mozog a szép új világban (lásd: „Timex óra egy digitális korban”), nem akar szuperember lenni, így saját maga helyett csak a feleségét kell meggyőznie arról, hogy mondjon le a tökéletesség illúziójáról, és fogadja el a ráncait.

 

Az utolsó cserkész 

Azt, hogy miként váltak bizonyos akciófilmes klisék és karakterjegyek Willis szerzői védjegyévé, legjobban talán a pályája első szakaszában készített Az utolsó cserkészen lehet demonstrálni. A ’91-ben bemutatott buddy movie nem szerepelt jól a mozipénztáraknál, a Willis-életmű kontextusába azonban tökéletesen beleillik. A visszajelzések alapján mára kultuszfilmmé vált, rajongói sokszor „tipikus Willis-moziként” aposztrofálják, noha a színész itt a megszokottnál érdesebb figurát alakít.

A történetet a korszak egyik sztár-forgatókönyvírója, Shane Black jegyzi, aki az akcióműfajon belül sajátos, könnyedén felismerhető szerzői világot alakított ki; Az utolsó cserkész is jóval inkább köthető az ő, mintsem a rendező, Tony Scott nevéhez. A Drágán add az életed! előtt egy évvel mutatták be a Black által írt, nem kevésbé sikeres Halálos fegyvert, amely, a buddy filmek al-műfaján belül, szintén hétköznapi, sebezhető férfifőhősöket mutatott be. A nem elhanyagolható különbséget az jelenti, hogy a vakmerő, cinikus nyomozó és a családcentrikus, a fájdalomra érzékenyebb hőstípus két külön figurában testesült meg – előbbit Mel Gibson, utóbbit Danny Glover alakította. A felesége halálát feldolgozni képtelen, ön- és közveszélyes Riggs, és a nyugdíjas életre vágyó, a szabályzathoz ragaszkodó Murtaugh szöges ellentétei egymásnak – ez jelentette a film legfőbb humorforrását is.

Az utolsó cserkész címszereplőjének személyében Willisnek és Blacknek sikerült összeolvasztaniuk a domesztikált(abb) McClane és a rebellis Riggs figuráját. Hallenbeck magánnyomozó éppen olyan cinikus, életunt ember, mint a Mel Gibson által alakított rendőr. Amikor először látjuk a filmben, éppen egy átivott éjszaka után ébredezik a kocsijában, borostás, gyűrött arccal. Belenézve a visszapillantó tükörbe, a következő szavakkal „motiválja” magát: „Senki sem szeret. Mindenki utál. Vesztes vagy. Mosolyogj, te barom.” Mindketten egy múltbéli trauma miatt csúsztak le, Riggs a felesége halálán képtelen túltenni magát, Hallenbeck pedig azon, hogy kirúgták a titkosszolgálattól. Mivel nincs vesztenivalójuk, félelem nélkül vetik bele magukat a tűzpárbajokba, soros ellenfeleiket ráadásul pimasz egysorosokkal provokálják, nem törődve a következményekkel.

Hallenbeck ugyanakkor, mint férj, és mint apa is megjelenik. Két akciójelenet közt kamaszlányával kell hadakoznia, aki neheztel túlságosan is szigorú – már-már konzervatív – nevelési elveket valló apjára. Bár felesége épp a legjobb barátjával csalja meg, alkalmi nyomozótársának bevallja, hogy még mindig szereti a nőt, a fináléban pedig vissza is fogadja, igaz, szerelmes szavak helyett trágár szidalmazások kíséretében. Black ugyanis – akit kritikusai többször vádoltak nőgyűlölettel – ügyel rá, hogy sebezhetősége ellenére hőse megőrizze macsóságát.

Már John McClane egyik legfőbb vonása is az volt, hogy a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben sem vesztette el humorát, többek közt emiatt vált azonosulásra méltóvá. Hallenbeck, akiben a hard boiled krimikből ismerős cinikus nyomozó és a „családos akcióhős” alakja egyesül, lezüllött, önbecsülését vesztett, perifériára szorított anti-hősként is igényt tart a (férfi)nézők szimpátiájára. Legyen ugyanis bármennyire nyomorúságos szituációban, vitriolos egysorosaival képes mindig fölénybe kerülni. Az ellenfél verbális megalázása része az akcióhősök megszokott repertoárjának – lásd McClane győzelmi „Yipee-ki-yay”-kiáltását –, Hallenbeck viszont önvédelmi célzattal szórja a poénokat. Egy ízben úgy szabadul meg szorult helyzetéből, hogy viccekkel tereli el az őt kivégezni készülő henchman figyelmét, de felesége vagy a rendőrkapitány sirámaival szemben is így védekezik. Nem hajlandó akkor sem elhallgatni, amikor fogságba esve minden egyes poénért egy újabb gyomros a jutalma. Az akciófilmek ismert talking killere – a beszélő gyilkos, aki, ahelyett, hogy azonnal likvidálná áldozatát, elmeséli a tervét, lehetőséget biztosítva ezzel a szökésre – így méltó ellenlábast kap: a gyilkos humorú beszélő hőst.

„Ez a kilencvenes évek. Nem mehetsz csak úgy oda egy fickóhoz, hogy pofán vágd, előtte mondanod is kell valami menőt.” – hangzik Hallenbeck jó tanácsa, amivel Black tudatosítja, hogy Az utolsó cserkész szándékosan reflektál az akciófilmes klisékre. Nem lehet véletlen az sem, hogy pont az a színész alakítja a címszereplőt, aki az elsők között definiálta át az akcióhős fogalmát a nyolcvanas évek végén. Játékstílusa alapján Bruce Willis már ekkor tudatában volt ikonikus státuszának, amelyet az azóta eltelt húsz évben maximálisan sikerült kamatoztatnia.

Bár az esszé bevezetőjében azt állítottam, hogy Willist nem fizikai adottságai determinálták egy adott szerepkörre, természetesen minden színész esetében meghatározóak a személyiségét tükröző külső jegyek. Ennek alapján a Willis-mítosz leglényege a védjegyszerű félmosolyban összegezhető. Tekintete ugyan kellően szúrós, ahogyan az egy kemény akcióhőstől elvárható, arcának azonban a visszafogott mosoly nyugalmat, fölényességet, (ön)iróniát és egyfajta bölcsességet kölcsönöz. Ezért állnak viselőjének olyan jól azok a szerepek, ahol nem agresszíven és aktívan, hanem a vesztes pozíciójából, reaktívan kell cselekednie. A Willis-hős ugyanis nem hősködik. Csak teszi a dolgát. 

Baski Sándor

Az írás a Mozinet Magazin 2010. novemberi számában jelent meg.