Kétszeres Oscar-díjas rendező. Kétszeres Oscar-díjas producer. Rendezőként öt színészből hozott ki Oscart érő alakítást. Sértetlenül megúszott egy repülőgép-szerencsétlenséget, énekesként vezette a Billboard country slágerlistáját, és polgármesternek is megválasztották. Clint Eastwoodról a fentieket mellékesen meg lehet említeni azon túl, hogy filmsztárként öt évtized meghatározó keményfiú-mozijai fűződnek a nevéhez. 1964 és 2004 között negyvenötször állt a kamera elé, hogy aztán 2008-ban önkéntes visszavonulását váratlanul megszakítva a Gran Torino apafigurájaként összegezze az életművét.

Clinton Eastwood Jr. 1930-ban, San Franciscóban született, középosztálybeli munkás családba. A kaliforniai Oaklandben érettségizett, s a gimnáziumi színjátszó szakkör (tanárai bátorító megjegyzései ellenére) a legkevésbé sem érdekelte. Tizenkilenc éves korában egyszerre kereste kenyerét bárzongoristaként és vízimentőként. Zeneelméletet szeretett volna tanulni az egyetemen, ám kitört a koreai háború, és Eastwoodot besorozták. Vízimentős végzettsége kapóra jött: a seregben hollywoodi színészeket képzett ki úszásoktatóként a kaliforniai Fort Ord támaszponton, s az itt kiépített kapcsolatai később hasznosnak bizonyultak a showbizniszben. Miután túlélt egy katonai repülőgép-katasztrófát, az esettel kapcsolatos tanúskodás annyira lefoglalta, hogy nem kellett Koreába mennie.

Leszerelését követően Los Angelesbe költözött, megkezdte üzleti tanulmányait a főiskolán, színileckéket vett, s kapcsolatait kamatoztatva meghallgatásokra járt. Először a Universalnál, szerződéses színészként, később más stúdióknál, szabadúszóként megcsípett jó néhány (többnyire jelentéktelen) mozis és tévés szerepet. Korai zsengéi közül kiemelkedik 1959-es tévés vendégszereplése az éra egyik legnézettebb westernsorozatában, a Maverickben: a Duel at Sundown című epizódban a címszerepet alakító (és később az Űrcowboyokban ismét Clinttel kollaboráló) James Garner ellenfeleként, villámgyors, macsó pisztolyhősként már előrevetíti az Eastwood-legendát.

Szakmai előrelépést és anyagi biztonságot garantált az akkoriban állandó munkával nem rendelkező Eastwood számára az ’59-ben indult, nyolc évadot megélt Rawhide egyik állandó szerepe. Művészileg azonban Eastwood nem tudott azonosulni Rowdy Yates karakterével. A harmincas éveit taposó színész kissé kínosnak érezte a tizenéves marhapásztor szerepét, aki tapasztalatlansága miatt folyton bajba keveredik a Vadnyugaton, s mindig a sorozat sztárja, a Gil Favort alakító Eric Fleming siet a segítségére, hogy aztán az adott epizód hátralévő dialógusainak oroszlánrészét „igen, főnök!” jellegű mondatok tegyék ki. Eastwood akkoriban baráti körben bizalmasan, később interjúkban nyíltan is, nem túl hízelgő módon „a puszták idiótájaként” jellemezte sorozatbeli karakterét. A sorozat kapcsán énekesként lemezt is készíthetett (Rawhide’s Clint Eastwood Sings Cowboy Favorites, 1963).

 

„A szívre célozz!”

Eastwood, a sztár (1964-1971)

Eric Fleming, Charles Bronson, Henry Fonda és fél tucat további westernkiválóság passzolta a főszerepet egy alig ismert olasz filmrendező, bizonyos Sergio Leone következő projektjében. Akkoriban az olasz westernek (kissé pejoratív műfaji elnevezéssel élve: spagetti- vagy makaróniwesternek) nemzetközi szinten még amerikai főszereplőkkel is eladhatatlanok voltak, s nem biztosítottak ragyogó színészi karrierperspektívát (a spagetti-pionír Richard Harrison később B-kategóriásnak is csupán jóindulattal nevezhető szerepeket kapott). Eastwood mégis látott valamit a forgatókönyvben, így két Rawhide-évad között a római Cinecittá stúdió, majd különféle spanyolországi helyszínek felé vette az irányt az Egy maréknyi dollárért forgatására.

A filmmel új hőstípus született, amelyre a popkultúra a Névtelen Férfi címkét ragasztotta – a ’64-ben bemutatott mozi és két laza folytatása (Pár dollárral többért, 1965, A Jó, a Rossz és a Csúf, 1966) angol nyelvterületen félhivatalosan a The Man With No Name Trilogy címre hallgat. Valami álneve ugyan van a főszerelőnek (a három részben Joe, Monco, illetve Szöszi néven emlegetik), de múltját homály fedi, senki sem tudja, honnan jött a faarcú, szúrós tekintetű, szivart rágcsáló magányos farkas, aki belovagolt az amerikai-mexikói határ menti poros kisvárosba, s szintén talány, hogy dolga végeztével merre veszi az irányt ez a rejtélyes alak. Ugyan megmenti a bajba jutott asszonyt és gyermekét („Egyszer ismertem egy ilyen nőt, neki senki sem segített. Most tűnés!” – indokolja nagylelkűségét rá jellemző szűkszavúsággal), a korábbi westernhősökkel ellentétben mégsem magasztos célok vezérelik. Két dolog érdekli igazán: a pénz (A Jó, a Rossz és a Csúfban a polgárháború hangzatos eszméi közepette mindössze a temetőben elásott aranyra hajt), és az élvezet, amit minden alkalommal érez, ha agyonlőhet egy gazembert (saját szórakoztatására száraz humorú beszólásokkal jól fel is bosszantja a gonosztevőket, mielőtt megöli őket: „A szívre célozz!” – buzdítja az első részben ellenfelét, aki hiába lő rá, mert ő hosszú ponchója alatt páncélt visel). De a legjobban azt szereti, ha egyszerre halmozhatja mindkettőt: a második részben, miközben egyesével felpakolja a szekérre a banditák hulláit, gyorsan meg is számolja a pénzjutalmat, amit értük fog kapni.

Vitatható, hogy a Névtelen Férfi karaktere Eastwood, Leone, vagy  a trilógiát jegyző seregnyi forgatókönyvíró érdeme-e inkább, egyéb forrásokról (Dashiell Hammett 1929-es Véres aratás című regényéről és Akira Kuroszava 1961-es mozijáról, A testőrről) nem is beszélve. Mindenesetre dokumentált tény, hogy miután Eastwood aláírta a szerződést, elindult kalapot, bőrtáskákat, koptatott nadrágot és szivarokat vásárolni Los Angelesben (a színész egyébként magánemberként nem dohányzik), az említett ruhadarabokat, tárgyakat magával vitte Rómába a rendezővel történő első találkozójára, s mindegyik bekerült a filmbe és folytatásaiba. Eastwoodnak tehát elég korán, világsztárrá válása előtt markáns elképzelése volt filmbeli karaktere jellemzőiről és imázsa építéséről.

A Leone-trilógia utolsó két darabja között még játszott egy olasz szkeccsfilmben: a ’65-ben forgatott, de csak két évvel később bemutatott Boszorkányok öt olasz rendező rövidfilmjeit fűzte csokorba, Eastwood Vittorio De Sica szösszenetében alakított halálosan unalmas férjet. Innentől kezdve kizárólag hollywoodi produkciókban vállalt szerepet.

Brian G. Hutton rendező két második világháborús opuszban a Névtelen Férfi-imázs egy-egy töredékét játszatta el a sztárral. Az 1968-as Kémek a Sasfészekben szűkszavú gyilkológépként láttatta Clintet, aki Richard Burton oldalán az amerikai sereg hadnagyaként gépfegyverrel tizedelte a nácikat egy csavaros kimenetelű mentőakcióban. Az 1970-es Kelly hősei katonáit (Eastwood mellett Telly Savalast és a későbbi Űrcowboyok-kolléga Donald Sutherlandet) A Jó, a Rossz és a Csúf szereplőihez hasonlóan szintén nem izgatta túlságosan a háború, sokkal inkább egy francia bankban rejtegetett, irdatlan mennyiségű aranyrúd elrablásán járt az eszük. A direktor személyén és a háborús közegen túl további közös pont a két moziban, hogy Eastwood szemszögéből külsős projektnek számítottak. 1968 és 2008 között minden filmje saját produkciós cége, a Malpaso Company égisze alatt készült, kivéve ezt a két darabot és az 1993-as Célkeresztbent.

Ismét zenei ambícióinak hódolhatott a Fesd át a kocsidat! című, 1969-es western-musicalben. A Broadway-veterán Joshua Logan filmje nem bukott meg a kasszáknál, de Eastwood és Lee Marvin közös feleségen osztozkodó, dalolászó aranyásó-párosa a kínos kategóriába tartozott (akkoriban a fiatalság eleve nem volt vevő a musicalekre, mivel James Bond mellett pont Eastwood Névtelen Férfi-mozijaiért rajongott), ráadásul Clintnek az elhúzódó forgatás és a növekvő költségvetés nyűgjeit is el kellett szenvednie. Sokat tanult belőle: későbbi produkcióit a feszes anyagi keret és a gyors, tartalmas munkavégzés jellemzi. Azóta nem szeret egy snittet kettőnél többször felvenni, ami természetes, mesterkéletlen hangulatot kölcsönöz filmjeinek.

A menő rádiós DJ és pszichopata hajlamú hölgyrajongója egyéjszakás kalandjából adódó bonyodalmakat bemutató Játszd le nekem a Misty-t! (1971) Eastwood első rendezése. A film a női közönség felé is nyitott: öldöklő, cinikus figura helyett macsó jellemű, de romantikus kisugárzással is rendelkező, helyes fickóként tálalta a sztárt. Közben Eastwood az akcióra szomjas férfi közönséget a Leone-örökséget magukon viselő westernekkel örvendeztette meg: ilyen az Akasszátok őket magasabbra! (1968), illetve a Két öszvér Sara nővérnek (1970).

Utóbbi mozi rendezője, Don Siegel hősünk leggyakoribb alkotótársa volt, öt filmet készítettek együtt, s Eastwood rendezői pályafutása során is mentorának tekintette Siegelt. Mindkettejüknek kísérlet és kitérő volt A tizedes háreme (1971). Az éjfekete, kosztümös drámában az ellenséges vonalak mögött megsérült katona egy lányiskolába zárva gyógyul, ahol vonzerejét és ravaszságát veti be. Az egy férfi – hét nő felállás kecsegtetően hangzik számára, azonban az említett férfifantázia legsötétebb tónusai várnak rá.

A jelenleg tárgyalt karrierszakaszban Eastwood későbbi pályája és imázsa nézőpontjából mégis az 1968-as Eastwood/Siegel-kollaboráció, a Coogan blöffje bizonyult a leginkább előremutató darabnak. Walt Coogan arizonai rendőrt New Yorkba szólítja a kötelesség – a cowboykalapot és csizmát viselő hős vizuálisan a Vadnyugatra emlékeztető környezetéből átkerül a modern nagyvárosba. A jelzésértékű történet előrevetíti az Eastwood-legenda következő mérföldkövét, a cowboyból urbánus zsaruvá válás folyamatát. S ugyan Coogan még nem mozgott otthonosan a betondzsungelben, a következő Eastwood-zsaru már nagyon is kiismerte magát a nagyvárosi bürokrácia útvesztőjében, valamint hasznos tapasztalatokkal és határozott elképzelésekkel rendelkezett a bankrablókkal, terroristákkal, sorozatgyilkosokkal és maffiózókkal való bánásmód terén.

 

„Rajta, hadd legyen egy jó napom!”

Eastwood, a szupersztár (1971-1990)                   

Hasonlóan az Egy maréknyi dollárért előtti mizériához, a Piszkos Harry forgatókönyve is megfordult jó néhány sztárkézben, mielőtt Eastwood elolvashatta volna. Amíg be nem ugrott az egyetlen helyes megoldás, a producerek eleinte vaktában lövöldöztek, többek közt Frank Sinatra és a tőle teljesen eltérő karakterű John Wayne egyaránt megfelelt volna nekik, ha elvállalták volna. Ma már senki mást nem tudunk elképzelni az öntörvényű San Franciscó-i felügyelő szerepében, mint ugyanazon város szülöttjét, Clint Eastwoodot.

Harry Callahan nem a Névtelen Férfi. Nevét nagyon jól ismeri a város, sikeres, de destruktív akciói, amelyek összetört autókat, leamortizált helyszíneket és minimum sebesült, de inkább halott bűnözőket eredményeznek, rendszeresen bekerülnek a lapokba. Nem bolyong: az öt filmből (a ’71-es, Don Siegel által dirigált első részt a ’73-as A Magnum ereje, a ’76-os Az igazságosztó, a ’83-as Az igazság útja és a ’88-as Holtbiztos tipp követte; mindegyik részt más-más rendező – a negyediket maga Eastwood – jegyzi) négy és fél San Franciscóban játszódik. Callahant nem érdekli a pénz: elégedett szerény lakhelyével, ízléses, de egyszerű öltönyeivel.

Viszont a gazemberek iránti undorát, ártalmatlanná tételük okozta örömét teljes mértékben western-rokonától örökölte (nem véletlen, hogy ingerült főnöke „vadnyugati műsorként” jellemzi Harry legutóbbi akcióját a harmadik részben), és magányos farkas mivoltában is a Névtelen Férfire ütött (mindig morog, ha társat osztanak be mellé, de a partner általában úgyis kórházba vagy hullaházba kerül, esetleg kilép – nem bírja Harry tempóját). A bűnözőket nyugtalanító, többnyire rezzenéstelen arccal elszavalt, frappáns beszólásai szállóigévé váltak: ilyen a „Tudom, mire gondolsz, hatot lőtt, vagy csak ötöt…” kezdetű, ismétlődő monológja az első részben, vagy a negyedik rész lefegyverzett, de még mindig pisztollyal hadonászó rablója felé intézett, tömör és velős „Rajta, hadd legyen egy jó napom!” (utóbbit, ami angolul „Go ahead, make my day!”, még maga Reagan elnök is idézte egy hivatalos beszédében). Csípős, nemegyszer szabad szájú szövegeit azonban nem kizárólag a bűnözőknek tartogatja. Ami a szívén, az a száján alapon bürokrata főnökeit és a csupán saját népszerűségét hajszoló polgármestert is alaposan ki szokta osztani – ezért menetrendszerűen felfüggesztik, ami úgyis csak ideiglenes, hiszen ő a legjobb zsaru a városban.

1971-ben több kritikusra sokkolóan hatott az öntörvényű zsaru addig szokatlan karaktere, néhányan egyenesen fasisztának nevezték Callahant. A közönség viszont (pláne a korabeli, hírhedt, megoldatlan Zodiákus-gyilkosságok tükrében) ünnepelte a rendőrt, aki hatáskörén túllépve minden követ megmozgat és diadalmaskodik. Callahan a folytatásokban is saját igazságérzetére hallgat: a megerőszakolt nő vérbosszúját tűri, sőt, támogatja (Az igazság útja), de az ártatlanokat is kivégző rendőrbrigáddal szembefordul (A Magnum ereje).

A Piszkos Harry világsikerétől számítjuk Eastwood intézménnyé válását. Innentől kezdve nem kellett beérnie mások által visszadobott filmtervekkel, már ő volt az, aki a legzsírosabb ajánlatokból válogathatott. Nyugodtan megtehette, hogy passzolja Supermant és James Bondot – bár utóbbi kapcsán Bosszú az Eiger csúcsán (1975) és Tűzróka (1982) című filmjeivel bebizonyította, hogy a titkosügynökszerep szintén jól áll neki. Ahelyett, hogy más legendák bőrébe bújjon, jobban szerette saját mítoszát építeni. A Piszkos Harry-folytatások által garantált rendszeres, magas bevételnek köszönhetően bebiztosította folyamatos szupersztár-státuszát, s nem kellett aggódnia, ha egy-egy csendesebb, szívéhez közelebb álló műve (mint az önpusztító, halálos beteg country-énekes alkonyát bemutató, ’82-es Lebujzenész) esetleg alulteljesít a kasszáknál. Ekkorra már teljes kreatív kontrollt gyakorolhatott projektjei felett (téma, forgatókönyvíró- és rendezőválasztás, casting, stb.). A most tárgyalt periódusban készült filmjeinek nagyjából a felét ő rendezte, a többit rábízta más direktorokra (a következő pályaszakaszban a Célkeresztben kivételével már minden Eastwood-alakítás egyúttal Eastwood-rendezés), ám mivel a Piszkos Harryvel kőkeményen kiépült az imázsa, a rendező személye alapvetően nem befolyásolta karakterét és játékát az adott moziban.

Tiszteletbeli Piszkos Harry-filmnek számít A zöldfülű (1990): mintha Callahan felügyelőt látnánk, csak a város és a karakter neve más (a cím természetesen nem Eastwoodra, hanem Charlie Sheen által megformált ifjú titán partnerére utal). A Párbaj a városban (1984) a jellegzetes Eastwood-zsarut a szesztilalom korába helyezi, ahol kortársával, Burt Reynoldsszal méri össze, kinek hosszabb a pisztolya. Rendőrszerepein belül a karaktertípus határait feszegeti az 1977-es A vesszőfutás alkoholista Ben Shockley-ja és az 1984-es Kötéltánc prostituáltakat látogató, frusztrált Wes Blockja.

Miután Eastwood páratlan sikerrel újradefiniálta magát a préri pisztolyforgatójából a nagyváros kopójává (de közben a westerneket sem hanyagolta el, ezt tanúsítja a ’72-es Joe Kidd, a ’73-as Fennsíkok csavargója, a ’76-os A törvényenkívüli Josey Wales és a ’85-ös Fakó lovas), munkásságában tovább kutatta, milyen karakter és milyen miliő lehet még a cowboy, illetve a Vadnyugat modern kori megfelelője. Ilyen a vándorcirkusz-társulat vezetője, aki leadja a műsort, felmarkolja a pénzt és továbbáll (Bronco Billy, 1980 – a Bar Room Buddies című betétdallal Eastwood énekesként No. 1. slágert jegyez a country-listán); a teherautósofőr, aki egyik poros kisvárosból a másikba utazik egy kis mellékest keresni utcai boksszal, s eléggé magának való fajta, mivel legjobb barátja egy orángután (Mindenáron vesztes, 1978, Bármi áron, 1980 – meglepő, de egészen 1992-ig ez a két Eastwood-mozi volt a legjövedelmezőbb), a szófukar, rejtélyes múltú fegyenc, aki már nem az első börtönből tervez idejekorán lelépni (Szökés Alcatrazból, 1979 – az utolsó közös munka Siegellel); a korábban elrejtett pénzt kutató, álruhás törvényenkívüli (Villám és Fürgeláb, 1974); a számos álnevet és hamis személyazonosságot használó fejvadász (Rózsaszín Cadillac, 1989); az öntörvényű rendező, aki stúdió helyett csak az afrikai vadonban hajlandó forgatni, ott is jobban érdekli a vadászat, mint a filmkészítés (Az elefántvadász, 1990); vagy a kemény kiképzőtiszt, aki különbül bánik a fegyverrel és hosszú távon gyorsabban fut, mint bármelyik katonája (Halálhágó, 1986).

Ebben az időszakban belekóstolt a politikába is. Lakóhelyén, Carmel tengerparti kisvárosában (itt forgott a Játszd le nekem a Misty-t!) megnyerte az 1986-os polgármesteri választásokat. Két évig volt hivatalban.

 

„Mind megérdemeljük”

Az Oscar-díjas Clint Eastwood (1992-2008) 

Ha Eastwood karaktere egy westernben a célba lövést gyakorolja, arra számítunk, hogy az említett cselekvést ábrázoló snittek határozottan kihangsúlyozzák: minden golyó célba talál. Azt pedig, hogy felszáll egy lóra, értelmetlen külön kiemelni, legfeljebb egy gyors vágóképben láthatjuk, hiszen ez nála mindennapos tevékenység. Ám a ’92-es Nincs bocsánat egyik első jelentében Bill Munny hiába lövi ki pisztolya egész tárát, egyetlenegyszer sem találja el a kiállított tárgyat (majd dühében megragadja a hatalmas shotgunt és szétlövi a dobozt). Kisvártatva komikus hatású jelenet következik, amiben nem bír felszállni lovára. Nem értjük a dolgot. Ő lenne a Vadnyugat félve tisztelt, legendás bérgyilkosa? De hát mi történt vele?

Az, ami minden, hatvanon túli akciósztárral: megöregedett. A bátorsággal, amellyel saját mítoszát rombolva Eastwood erre reflektált, s a tehetséggel, amellyel az elmúlásról, az erőszak hatásáról, a legendák mögötti sivár valóságról és egyáltalán a western tetszhalott műfajáról mesélt, kivívta a szakma elismerését. Clint Eastwood szupersztárból ünnepelt művész lett. A Nincs bocsánatért rendezői és produceri Oscar-díjat vehetett át, 2004-ben ugyanezt a bravúrt megismételte a Millió dolláros bébivel. Szintén Eastwood talentumát bizonyítja, hogy ebben az időben öt színész is az ő rendezői irányítása alatt jutott el az aranyszobrocskáig. Gene Hackmant a Nincs bocsánatért, Hilary Swanket és Morgan Freemant a Millió dolláros bébiért, Sean Pennt és Tim Robbinst a 2003-as Titokzatos folyóért díjazták. Bill Munny a halálról mondta, de más értelemben igazolódott be: „mind megérdemeljük”.

A texasi rendőr, aki a gyerekrablót veszi üldözőbe (Tökéletes világ, 1993), a világjáró fotós, aki tiltott szerelembe esik(A szív hídjai, 1995) és az újságíró, aki az ártatlan halálraítéltért küzd(Az igazság napja, 1999) – ezek a karakterek nem igényelték különösebben, hogy Eastwodd velük az életkorra reagáljon. Minden más kései Eastwood-alakítás központi témaként kezeli az öregedést, legyen szó a Célkeresztben (1993) elnöki testőréről, aki olyan régóta van a szakmában, hogy máig kísérti a Kennedy-gyilkosság, amit nem tudott megakadályozni, az Államérdek (1997) és a Millió dolláros bébi vér szerinti felnőtt gyermekétől eltávolodott apafigurájáról, a Véres munka (2002) Callahan-szerű, de szívbeteg zsarujáról vagy az Űrcowboyok (2000) világot megmentő, egyúttal saját ifjúkori álmát beteljesítő, nyugdíjas asztronautájáról, vagy a színészi pályáról történő visszavonulását megszakító műve, a továbbiakban tárgyalt Gran Torino (2008) fő karakteréről.

 

Eastwood apafigurája és a Gran Torino

Eastwood harmincnégy évesen vált befutott filmcsillaggá, tehát életkor szempontjából már sztárstátuszba lépésének időszakában, a ’60-as években sem volt akadálya annak, hogy szülőt játsszon. Elsőként Vittorio De Sica rövidfilmjében, a Boszorkányok egyik epizódjában játszott családapát. A karosszékben előszeretettel elszundító, orrszőrét csipesszel szedegető Charlie tökéletesen érdektelen alakká fásult a házas évek során. Az asszony álomvilágba menekül, ahol Batman és Flash Gordon vetekednek a kegyeiért, s Charlie két közös gyereküket átkarolva, rájuk hivatkozva próbálja feleségét lebeszélni, hogy lelépjen a fantáziaalakokkal. Nem éppen jellegzetes Eastwood-szerep, a film is meglehetősen ismeretlen, de a tény tény marad: a sztár itt kóstolt bele először az apaságba a vásznon (magánemberként máig hét gyermeke született öt különböző nőtől).

Az Eastwood-westernek forgatókönyvírói egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben kapcsolták össze az adott karaktert és az apaság fogalmát. A törvényenkívüli Josey Wales címszereplője a főcím előtt meggyilkolt családjáért áll bosszút a filmben, a Nincs bocsánat özvegy Bill Munnyja szegénységben él, nehezen bírja eltartani két gyerekét, ezért vállalja el az utolsó melót. Így mindkét esetben apasággal összefüggő érzések indukálják a történet további menetét, azonban a cselekmény nagy részében nem láthatjuk Eastwoodot apaként viselkedni, vagy atyai teendőit ellátni. A Fakó lovas forgatókönyve nagyobb teret engedne a Prédikátor névre hallgató pisztolyhős és a tizenöt éves Megan kapcsolatának, ám Eastwoodból ezúttal sem lesz apafigura, mert a tinilány nem pótszülőként, hanem (reménytelen) szerelemmel tekint a férfira.

A Piszkos Harry-mozikban néha Callahan felügyelő és fiatalabb partnere között idővel mentor/tanítvány viszony alakul ki, amelyben Callahant akár pótapaként is felfoghatjuk (különös tekintettel Az igazságosztóra). A zsarufilmeknél maradva, Kötéltánc-beli karaktere, Wes Block elvált szülőként neveli két gyermekét, s munka és magánélet összeegyeztetése már csak azért is bonyodalmakat okoz neki, mert az általa üldözött gyilkos a családját is fenyegeti.

Egyéb filmjeiben változó hangsúllyal képviselteti magát az apafigura-kérdéskör. Az igazság napja újságírójára rendkívül felelősségteljes feladat vár, egy ember élete függ aznapi munkájától, így a háta közepére kívánja a kislányának ígért állatkerti látogatást. A Lebujzenészben nemcsak az unokaöccsnek van szüksége egy pótapára, de a gyógyíthatatlan beteg címszereplő is rá van utalva a fiúra (sofőr és társ kell neki, ráadásul a dalszerzésben is jó ötletei vannak a srácnak). Az Államérdek mestertolvajának sikerül közelebb kerülnie elhidegült felnőtt lányához, a Millió dolláros bébi bokszedzőjének erre esélye sincs.  Az utóbbi műben és a színészi karriert a tervek szerint lezáró Gran Torinóban azonban minden korábbi Eastwood-mozinál erőteljesebben jelen van a nem vér szerinti apa/gyermek kapcsolat tematikája.

A Gran Torino megözvegyült, súlyos beteg Walt Kowalskija nem találja a közös hangot fiaival és unokáival. A család legszívesebben bedugná őt az idősek otthonába, Walt pedig rosszul viseli a családtagok tiszteletlen stílusát. Ötvenévnyi munkáját a Ford-gyárban úgy fogja fel, hogy a két kezével járult hozzá Amerika építéséhez, így rendkívül nehezményezi, hogy egyik fia japán kocsik értékesítésével foglalkozik. Mivel anno harcolt Koreában, rossz beidegződései vannak az ázsiai emberekkel szemben, nem örül a környéken egyre növekvő számuknak (a szomszéd öregasszonnyal versenyt köpnek egymással, miközben a távolból szúrós szemmel vizslatják a másikat). Hiba lenne rasszistaként megbélyegezni őt, Walt inkább egy rendkívül bizalmatlan öregember.

Ha nem muszáj, Kowalski nem ártja bele magát semmibe. Olyan, mint a Párbaj a városban zsaruja, aki csupán szemlélődve figyelte egykori társa akcióit, és csak akkor avatkozott bele, amikor ő maga kisebb atrocitást szenvedett el: kilötykölték a kávéját vagy eltalálták a szélvédőjét. Walt is csak akkor lép közbe, amikor a szomszéd fiú, Thao megpróbálja ellopni nagy becsben tartott, 1972-es Ford Gran Torinóját, illetve amikor később az autólopási kísérletet kikényszerítő bűnbanda tagjai az ő gyepén akarják rendezni nézeteltérésüket Thao-val.

Walt és Thao kapcsolata Az igazságosztóban és a Millió dolláros bébiben megtapasztalt lépések szerint alakul. 1., Eastwood határozottan ellenzi, hogy bármilyen kapcsolatba lépjen a kölyökkel. 2., Eastwood morogva beletörődik a helyzetbe. 3., Eastwood megkedveli az illetőt, mester/tanítvány-, apa/gyermek-szerű viszony alakul ki kettőjük között. Thao, azáltal, hogy követi Walt tanításait és leckéket vesz tőle férfias kiállásból és beszédből, tapasztalatot, munkát és barátnőt szerez. Walt pedig tüskés cinizmusával jól titkolja, hogy a szívén viseli a srác sorsát és örömmel adja át neki mindazt a tudást és élettapasztalatot, amit korábban fiainak nem volt képes átadni.

Csakhogy Az igazságosztó és a Millió dolláros bébi tragédiába torkollott, és az előjelek ezúttal is vészjóslóak. Most még a Nincs bocsánat morálja sem lesz elég, ahol Bill Munny szóban elborzadt az erőszaktól, aztán utolsó, lezáratlan ügyét mégis erőszakkal kényszerült lerendezni. Walt Kowalski, hogy Thaón segítsen, képes olyan helyzetet teremteni, hogy egy mutatóujj hatásosabb legyen, mint bármilyen fegyver, ám ehhez elengedhetetlen, hogy kész legyen meghozni a legnagyobb áldozatot.

Walt Kowalski készen állt rá. És Clint Eastwood is, hogy utolsónak tervezett alakításában imázsát ne csak összegezze, hanem amennyire szükséges, le is rombolja.

Lengyel Gábor

Az írás a Mozinet Magazin 2010. decemberi számában jelent meg.