Magasztalják szépségéért és elképesztő munkabírásáért, rajongója a fél világ, otthona két kontinens. A ’90-es évek óta minden férfi álma és minden feleség rémálma, akinek soha nem kellett gátlásaival küszködnie. Közeli ismerősöknek Pe, rajongóknak Penélope, Pedro Almodóvarnak nemes egyszerűséggel csak „a múzsa”. Évente négy-öt filmet is forgat, mégis mindegyikben egyformán üde és egyformán veszedelmes.

Penélope Cruz Sánchez Madrid környéki munkáscsaládban született 1974. április 28-án. Romantikus asszociációkat keltő keresztnevét a spanyol-katalán popzene ikonikus alakja, Joan Manuel Serrat egyik híres lírai dala után kapta. A kislány már két-három évesen kevésbé költői, de annál szórakoztatóbb performanszokkal boldogította famíliáját, amelyek elsősorban a televízióban látott különböző reklámok szereplőinek utánzásában merültek ki. Az extrovertált gyermek felesleges energiáinak levezetését a túlhajszolt szülők lehetőség szerint kimerítő különórák finanszírozásával próbálták megoldani. Penélope négy éves korától kilenc éven át látogatta a spanyol nemzeti konzervatóriumot, ahol klasszikus táncot, balettet és dzsessztáncot tanult Raul Caballero vezetésével. Ezek mellett négy évet töltött Cristina Rota argentin színésznő híres New York-i iskolájában, ahol tánctudását drámatechnikai ismeretekkel egészítette ki. Az ifjú balerina, akit az ég is gyereksztárnak teremtett, ezt a kezdeti termékeny dinamizmust később is megtartotta. Nem csoda hát, hogy az általános középiskolát hamar félbehagyta, hogy kizárólag a meghallgatásoknak és a szakmai képzéseknek szentelhesse figyelmét. 15 évesen már alkalmi modellként dolgozott és 1989-ben feltűnt a Mecano nevű szintipop-trió La Fuerza del Destino című videoklipjében is. A formációt alakító testvérpár egyik tagjához, Nacho Canóhoz egyébként még éveken át gyengéd szálak fűzték. A korát meghazudtolóan érett lány különleges tehetségének és ambíciójának hamar híre ment a fővárosban, amelynek köszönhetően egy évvel később már a Tele 5 (amai Telecinco) tévécsatorna műsorvezetőjeként egy tinédzsereknek szóló kibeszélőshow-t vihetett sikerre. Életében nemcsak a hírnév, de ezzel párhuzamosan – és erősen túlhajszolt életmódjának következtében – az első idegösszeomlás is meglehetősen gyorsan elérkezett.

 

Aki mer, nyer

A színésznő szakmai karrierje ettől kezdve egyértelműen két nagy fejezetre osztható. Az eddigi életmű első szakaszában európai, főleg spanyol és olasz produkciókban tűnt föl, 2000 után pedig, székhelyét az óceánon túlra helyezve, hollywoodi filmek üdvöskéje lett. Tudatos pályaépítésének fontos momentuma, hogy lehetőség szerint egyik kontinens mellett sem kötelezi el magát, hiszen jól tudja, hogy színésznői imázsát saját szépsége meglehetősen törékeny alapjaira építette. Számos interjúban kifejti, hogy míg a nők a jól jövedelmező amerikai gyártásban tragikus módon legfeljebb negyvenéves korig számíthatnak minőségi szerepekre, Európában a szakma még hatvan felett is tartogathat számukra valódi kihívásokat. Cruz kisasszony tehát elég előrelátó ahhoz, hogy ne égesse fel maga mögött a hazájába visszavezető hidakat, de amíg lehetősége van rá, Kalifornia minden jótéteményét kihasználja. A kétlaki élet az ő esetében így több mint privát karrier- és életfilozófia, hiszen az általa megformált figurák jelentését és jelentőségét is közvetlen módon duplikálja. Ugyanannak a sugárzóan szép, őszinte és nyitott teremtésnek a látványa a két különböző térség mozivásznain merőben más befogadói reakciókat vált ki és egymástól nagyon is eltérő gondolatokat indít meg. Penélope Cruz, az őslakos spanyol díva, a mediterrán világban szeretett rokon vagy legalábbis jó ismerős, az Egyesült Államokban viszont elsősorban az egzotikum és vonzó különösség legellenállhatatlanabb képviselője. Az önkéntelenül is egyazon figurába zsúfolt két szerep sajátosságai a színésznőnek egyedi jelenőséget, számunkra pedig az ismerős-idegen fogalompár filmtörténeti elemzéséhez kapcsolható kiváló anyagot biztosítanak.

Cruz azon színészek közé tartozik, akiknél a művészi profil alakulása már az első pillanatban határozottan – bár nem biztos, hogy tisztán saját akaratból – dőlt el. Az 1991-ben forgatott (de csak 1993-ban bemutatott) A görög labirintus című fülledt barcelonai neo-noir rendezője, Rafael Alcázar ugyanis mindenki más előtt idejekorán lecsapott arra a lehetőségre, hogy szinte gyereklány szereplőjét megállás nélkül forrónadrágban és a spanyol éghajlathoz képest is lenge neglizsében mutogathassa. Bár a szégyellősnek éppen nem nevezhető, sokat sejtető ruhákban tündöklő tehetséget ettől kezdve kézről kézre adták a televíziós és nagyfilmes rendezők, az igazi ziccert ezen a téren mégis a „bátor” Bigas Luna dobta be. Sonka, sonka (1992) című filmjében az alig tizennyolc éves Penélope Cruz nemhogy kevés, de deréktól felfelé egyenesen mindenféle ruha nélkül tűnik fel. Bár a színészi debüt eme elhíresült jelenete a bemutatás pillanatában sokak (leginkább persze a szerelmes barát, Nacho Cano) tiltakozását kiváltotta, az asszony később maga is elismerte, hogy vállalása nagyot lendített karrierjén. A film, amelyben egy aggódó anya által felbérelt gatyamodell (Javier Bardem) próbálja szétzilálni az alsóneműgyáros fiának (Armando del Río) és a helyi madam gyönyörű lányának (Penélope Cruz) szerelmét, pillanatok alatt kultuszfilmmé vált, és az isteni Cruzt is az egekbe repítette. Az érdekesség kedvéért nem árt megemlíteni, hogy a botrányrendező Bigas Luna már egy korábbi alkotásához, a szintén erős szexuális vonatkozásokkal bíró Lulúhoz (1990) szervezett szereplőválogatás során kiválasztotta a lányt, azonban annak fiatal kora és a tervezett jelenetek korhatáros volta miatt ekkor még le kellett mondaniuk a közös munkáról. A Sonka, sonka sikere után azonban már akadálytalanul jöttek a felkérések: ilyen volt például a Belle époque (Fernando Trueba, 1992) a legjobb külföldi filmnek járó Oscart és számos hazai díjat is elnyert, ’30-as években játszódó romantikus dráma, amelyben egy dezertőr katona sorra beleszeret védelmezőjének lányaiba, akiknek egyike természetesen Penélope. Miután eljátszotta a megesett Szűz Máriát a Per amore, solo per amore (Giovanni Veronesi, 1993) című, Józsefről szóló, de témájához képest kissé frivol olasz életrajzi filmben, alakíthatott többek között apácákhoz átnevelésre küldött, züllött kamaszt (The Rebel, Aurelio Grimaldi, 1993), csak látszólag eszményi nőt (It’s All Lies, Álvaro Fernández Armero, 1994) és a rideg Franco-érában egy ellenzékivel folytatott viszonyáért bebörtönzött szeretőt (Entre Rojas, Azucena Rodríguez, 1995) is.

 

Tartalomhoz a forma

Filmjeinek sorát áttekintve úgy tűnik, hogy ha egy direktor egyszer találkozott vele, jó eséllyel keres a közös munkára második alkalmat is. Leghíresebb rendezője a spanyol ikon, Pedro Almodóvar, aki minden lehetséges forgatókönyvében szorít neki helyet, és a nagy nyilvánosság előtt már számtalanszor nevezte múzsájának, rajta kívül azonban visszatérő figura még többek között Álvaro Armero, a spanyol társadalom három generációjának nőalakjait bemutató Boszorkányok (1996) rendezője vagy Bigas Luna (Sona, sonka, 1992; A meztelen Maya, 1999) filmjeiben is. Az európai korszak Penélope Cruz által megformált dekadens, de szeretetreméltó fiatal nőalakjai közül mégis egyértelműen a misztikumhoz vonzódó Alejandro Amenábar Nyisd ki a szemed (1997) című alkotásában feltűnő Sofia a legmeghatározóbb. A film, amelynek közvetlen átdolgozása a később nagy sikert aratott Vanília égbolt (Cameron Crowe, 2001), a nőfaló César (Eduardo Noriega) és a szenvedélyes Sofia találkozásának története egy szimpla születésnapi partin, amely a férfi autóbalesete után delíriumos és kibogozhatatlan rejtéllyé növi ki magát. A Nyisd ki a szemed sikerét követően a sorban következő filmek nagy része már külföldi produkcióban készült, ennek megfelelően pedig a forgatási nyelvük elsősorban az angol volt. Penélope Cruz 1996 és 2000 között főleg olyan európai alkotásokban tűnt fel, amelyek már későbbi hollywoodi karrierjének megalapozására szolgáltak, és a bennük vállalt szerepek is ennek megfelelően formálódtak. Ezek jellegzetes példája az eredeti ötletgazda Sam Peckinpah halála miatt Stephen Frears által befejezett Hi-Lo Country (1998) néven futó projekt volt. Az angol-amerikai westernben az egyik főhős mexikói barátnőjét játszotta, és ez a vonzó, de idegen karakter ettől kezdve visszavonhatatlanul bevésődött imázsába. 

Penélope Cruz színészi jelenlétének alapvető eleme a mindent felülíró, intenzív nőiség varázsa. A női lét kirobbanó energiája, amely a közvetítésében utánozhatatlanul esszenciális formában nyilvánul meg, még a mozi világában is kétségbevonhatatlan kuriózum. Igazi díva, aki a maga fűszeres-latinos temperamentumával akaratlanul is kitűnik a platinaszőke hollywoodi hölgyek sorából. A néző úgy érzi, a vérében van mindaz, amit a szebbik nem hiteles képviselőjének a világ manipulálásához feltétlenül tudni kell, saját bevallása szerint azonban egyszerűen a fodrász édesanyja üzletében töltött gyermekévek alatt, a mama kuncsaftjaitól lesett el mindent. A női vendégek mozdulatai és szavai a szalonban töltött idő során szervesen beépültek a jó megfigyelőképességű gyermek későbbi szakmai eszköztárába. A már említett tánckurzusok még kifinomultabb mozgást és vasfegyelmet, a professzionális flamenco-táncosként praktizáló húgával való jó viszony pedig az egyneműek közötti szolidaritás érzését teremtette meg életében. A Cruz-lányok gyakorlatiasságát bizonyítja, hogy általában akkor sem haboznak, ha arról van szó, hogy természetes fizikai adottságaikat az üzleti életben kihasználhatják. Penélope 2006 óta a l’Oreal kozmetikai vállalat dollármilliókkal honorált arca, de volt már szerződése a Ralph Lauren és a Mango közismert divatcégeivel is. Az utóbbival való együttműködés olyan gyümölcsözőnek bizonyult, hogy 2007-ben a két testvér egész kollekciót tervezhetett a Mango számára Brigitte Bardot és a Szerelmek Saint Tropez-ban könnyed és elegáns stílusában.

A hosszú sötétbarna haj, a tökéletesen nőies test és az ellenállhatatlan mozgás olyan markáns kisugárzással párosul, amely mind a vásznon, mind az életben egykettőre megőrjít minden férfi partnert. Cruz nem egyszerűen csak megszédíti, de képes tökéletesen a saját hatása alá vonni az ellenkező nemű egyedeket. Adottsága finom kémiai elegy, amely a harmonikus szépség, a természetes erotika, a szórakoztató pajkosság és az ösztönös anyai védelem (kisugárzása miatt barátai olykor kedvesen csak „Földanyának” hívják) gesztusainak tökéletes egyensúlyából tevődik össze. Nem csoda hát, ha röpke pár év alatt Matt Damon, Tom Cruise, Matthew McConaughey és Josh Hartnett skalpját is sikerült megszereznie, ezzel pedig a legveszélyesebb hollywoodi nőnek járó, meglehetősen kétes minőségű címet kivívnia. Bár szerepei és a bulvárlapok sűrűn megjelenő híradásai miatt könnyen és végleg a menthetetlenül bukott nő címkéjét kaphatná, mesterkéletlen őszintesége többnyire mégis mentesíti az ilyen vádak alól. Rendszeres jótékonysági akciói és kampányszerű személyes megjelenései Uganda, Kalkutta vagy Nepál krízisövezeteiben, szintén csak ázsióját emelik. Egyik emlékezetes akciója a Hi-Lo Country forgatásáért kapott teljes honoráriumának felajánlása Teréz anya gyermekotthonának javára. Teherbírása és szakmai felkészültsége kifogástalan, gyakran önsanyargatásba menő maximalizmusának és elkötelezettségének pedig az egész szakmában alig akad párja. Minden bizonnyal nem véletlen az sem, hogy az esetek nagy többségében prostituálódó és tévelygő asszonyokat alakító színészt 2006-ban a franciák kitüntették a Művészetek és Bölcsészettudományok Rend Lovagi Fokozatával. Penélope Cruz tehát mind az életben, mind a vásznon olyan különös karakter, aki veszélyes és nem éppen ártatlan, de akinek mindezt nem lehet nem megbocsátani.

 

Másvilág

A csodálatos „Pe” karrierje az Egyesült Államokban érdekes, de tulajdonképpen egészen magától értetődő irányt vett. Úgy tűnik, már első szerepe gyönyörűen tematizálja későbbi funkcióját. A Terítéken a nő (Fina Torres, 2000) egy szerelmi csalódása elől San Franciscóba menekülő brazil szakácsnő történetét meséli el, aki az új helyen mind munkájában, mind magánéletében megpróbál tiszta lapot kezdeni. A chefnek és előadónak is különösen tehetséges Isabella Oliveira hamarosan egy televíziós főzőshow házigazdájaként tűnik fel, és egzotikus körítéssel elkészített brazil ételeivel pillanatok alatt valódi sztárrá avanzsál. A film elvileg a romantikus komédia klasszikus keretei között a régi és új szerelem küzdelmét követi nyomon, ám a nézőnek rendre olyan érzése támad, hogy a kamera az ilyen esetben illendőnél valamivel hosszabban időzik a népviseletbe bújtatott hölgy fedetlen testrészein. „Te meg milyen bolygóról jöttél?” – kérdezi a taxisofőr. „Brazíliából” – válaszolja a lány. A cselekményben az ilyen és hasonló kitételek verbális és non-verbális szinten is olyan tömegben vannak jelen, hogy a sztori helyett lassan az idegen kultúra tanulmányozása, valamiféle lelkes tudományos ismeretterjesztő lendület foglalja el a teret.

Az ettől kezdve gyors egymásutánban sorjázó, hasonló motívumokat alkalmazó Cruz-filmeket hosszan sorolhatnánk. A Vad lovak (Billy Bob Thornton, 2000) az író legenda Cormac McCarthy regényéből készült, és két cowboy hőse (Matt Damon és Henry Thomas) azért indul Mexikóba 1949-ben, hogy a vadnyugat még létező utolsó maradványaiból próbáljon szerencsét kovácsolni. A végzetes szerelmet felszító közép-amerikai lány természetesen itt sem más, mint Penélope Cruz. Szintén Mexikóhoz köti őt a megtörtént eseményeken alapuló Betépve (Ted Demme, 2001), amely az 1970-es évek nagyszabású drogüzleteibe és a mexikói-kolumbiai drogbárók kemény valutát gyümölcsöző tevékenységébe enged bepillantást. A színésznő ez esetben az ambiciózus agytröszt George Jung (Johnny Depp) szemrevaló, de hisztérikus feleségét alakítja. Ezek után alig meglepő, hogy egy másik film, a Las Bandidas (Joachim Rønning és Espen Sandberg, 2006) ismét a jól bevált mexikói tematikával rukkol elő. Cruz és Salma Hayek itt két honleányt játszik, akik tűzön-vízen át védik éppen csak megszülető hazájuk becsületét. A spekuláns nagytőke beáramlását hatékony bankrablásokkal, az egyéb jellegű támadásokat puszta kézzel és puskatussal teszik lehetetlenné. A koncepció erősen épít a két lány karakterbeli különbségeire, és Cruznak a kevésbé cizellált, paraszti származású, tüzes és vicces menyecske szerepét juttatja. Az „amerikásítás” ellen küzdő nemzet dilemmáját és a gyarmatosítani készülők nagyon is eltérő kultúrájával fennálló kontraszt leginkább nők közötti komikus chicken-fight ritka szüneteiben érződik. A második világháború éveibe kalauzol el bennünket két másik film, a Nézz az égre! (John Duigan, 2004) és a Corelli kapitány mandolinja (John Madden, 2001). „Pe”-nek egyébként volt már dolga korábban is a korszakkal egy nagy sikerű Trueba-rendezésben, amely The Girl of Your Dreams (1998) címen került mozikba, és a náci Németországban forgató spanyol filmes csoport élményeit meséli el. Mindhárom alkotás, de különösen a két amerikai, kifejezetten nagy hangsúlyt helyez az idegenség és az abból fakadó konfliktusok ábrázolására.  A Nézz az égre! Miája a spanyol polgárháborúból Párizsba menekült lány, aki a megélhetésért szükségszerűen prostituálódik, majd barátai segítségével immár ápolónőként tér vissza a frontra. Hogy folytathatja-e valaha életét megtisztulva és erkölcsösen az idegenben lezüllött nő, a történet egyik izgalmas kérdése marad. A Corelli kapitány mandolinja kivételes módon megadja Cruznak azt a lehetőséget, hogy olyan karaktert formáljon meg, aki otthon van saját közegében. A már-már rousseau-i nevelésben részesült Pelagia a Mussolini-féle invázió idején várja a jobb napokat görög falujában, ám pechére éppen az olasz megszállókkal érkező Antonio Corelli kapitányba szeret bele. A film az unalomig hemzseg az Államokból megrajzolt Európa-kép közismert sztereotípiáitól (az olaszok énekelnek, a görögök szabadságharcosok stb.), de ezzel együtt olyan igazán súlyos kérdéseket is felvet, mint a kollaboráció vagy a békés egymás mellett élés.

        

A gyarmati nő

A (poszt)kolonialista szempontú elemzések régóta a filmelméleti diskurzus egyik fontos irányzatát képezik. A kamera gyarmatosító tekintete, illetve a gyarmatosító tekintettel szembeni kritika igazán izgalmas, antropológiai szempontból is figyelemreméltó következtetések levonásához segíthet. Az idegen kultúrák képviselőinek ábrázolása ugyanis az ábrázolót magát illetően is különösen árulkodó lehet. Penélope Cruz amerikai filmjei friss és érdekes korpuszt szolgáltatnak egy ilyen típusú vizsgálathoz, jóval az utolsó hagyományos értelemben vett gyarmatok felszabadulása után is. Ahogy láttuk, a színésznő szerepei szerint többnyire valamilyen ismeretlen világból érkezett végzetasszonyát, különös ízek őrzőjét, titokzatos praktikák gyakorlóját formálja meg. Idegensége biztosíték arra, hogy a néző előtte ne szégyellje magát, és leplezetlenül koncentrálhasson legelemibb ösztöneire. Az esszenciális nőiség akkor működik a legjobban, ha az ismerős kultúra sallangjai nem zavarják kibontakozását. Cruz érdekes és kissé félelmetes nő, aki egy távoli földrészről jött, figyelmesen meghallgatja a legféltettebb titkokat, majd, ezeket megőrizve, minden bizonnyal távozik is. A Szahara (Breck Esiner, 2005) című film mind közül talán legplasztikusabb példája ennek, hiszen a WHO kötelékében dolgozó európai orvosnő az Egyesült Államokból érkezett kincsvadászok és az afrikai bennszülöttek számára egyaránt sürgősen megfejtendő rejtvényt jelent. Az elveszett cirkáló után a sivatagban kutató kalandorok és a jogaikért küzdő tuaregek körében dr. Eva Rojas minden tudása és kifinomultsága nagyjából haszontalanná válik, hiszen néhány évtized óta már itt sem jelent minőségi többséget, hogy feketék közt ő az egyetlen európai.

A klasszikus kultúra destrukciójának a nemiség erősödésére gyakorolt hatását nagyon érzékletesen szemlélteti többek között a Cruz-filmek nyelvi megformálása. Bár életrajzai szerint a színésznő négy nyelven beszél, sajátos (különben nagyon szexinek tartott) angol akcentusa egyszerűen nem hagyható figyelmen kívül. Senki nem töri az „Áj lov ju”-t olyan bájosan, mint ő, és senki másnak nem lenne elég egy karakter érzékeltetéséhez, hogy csak tőmondatokban kommunikálhat. A nyelvi nehézségek kiküszöbölésére talán Az álomnő (Jake Paltrow, 2007) című, egyébként meglehetősen gyenge romantikus film alkotói találták meg a legextravagánsabb megoldást. A főhős (Martin Freeman) álmaiban (tehát ismét egy teljesen más dimenzióban) szereplő ideális nő, aki a kevésbé ideális, de valóságos feleséget ellenpontozza, a történet jelentős hányadában egész egyszerűen nem szólal meg. Amikor mégis beszél, akkor valamilyen érthetetlen nyelvet használ, amit a gyengébbek kedvéért ékes irodalmi angolsággal feliratoznak. Ennél valamivel több humorral rendelkező rendezők nem átallnak egyenesen viccet csinálni a kétségtelen nyelvi akadályokból. Woody Allen Vicky, Cristina, Barcelona (2008) című filmje, amely a színésznő számára Oscart hozott, két amerikai barátnő spanyolországi kalandjait meséli el. Penélope Cruz a barátnők szívét elrabló macsó spanyol ex-feleségét, a szenvedélyes és beszámíthatatlan Maria Elenát játssza. Maria Elenát leginkább érzelmei hajtják, azokat pedig elsősorban anyanyelvén tudja kifejezni. A vegyesen zajló spanyol-angol párbeszédek rendszeresen visszatérő, saját jogon is humoros elemei a történetnek. 

Az idegenség kevésbé könnyed attribútumai közé tartoznak az egyes filmekben szintén újra és újra előkerülő, természetfeletti erőkkel és mágiával összefüggő toposzok. Cruzt nemcsak parázsló tekintete és sötét haja, de a feltűnően idegen gesztusokra adott évezredes és, úgy tűnik, kitörölhetetlen reflex is könnyen boszorkányság vádja alá helyezheti. Jósolt már jövőt a túlvilággal meglehetősen familiáris viszonyt ápoló cigánylányként (Tulipános Fanfan, Gérard Krawczyk, 2003), többször kiderült már, hogy könnyen manipulálja az álmokat (Vanília égbolt, Az álomnő), váratlan szerelmi krízis esetén pedig gátlástalanul alkalmaz húzós fekete mágiát (Terítéken a nő) is. A Gothika (Mathieu Kassovitz, 2003) című horrorban a változatosság kedvéért olyan pszichiátriai ápoltat alakított, akinek mindennél erősebb meggyőződése volt, hogy rendszeres látogatója maga a Sátán.

 

A múzsa csókja

Egy kis misztikum rengeteg szenvedéllyel nyakon öntve természetesen nem áll rosszul a színésznőnek. A mindent felülíró delejes érzékiség legalább egy jó szemű rendezőnek (és férfinak) már a kezdetek kezdetén feltűnt vele kapcsolatban. Ő pedig nem más, mint Penélope Cruz mentora és barátja, Pedro Almodóvar, aki a 2009-es Megtört ölelésekben immár negyedszer igyekszik lefölözni ezt a kiapadhatatlan lehetőséget. Az Almodóvarral folytatott közös munka esetükben egy igazi gyermekkori álom beteljesülése. A kislány, akit egykor elvarázsolt a Kötözz meg és ölelj! (1990) szenvedélyessége, már pályája kezdetén abban a szerencsében részesült, hogy az addig távolról csodált rendezőóriás filmjében bizonyíthatott. Almodóvar, a későbbi hollywoodi daraboktól eltérően, nagyon is összetett karakternek ábrázolja őt a forgatókönyveiben. Képes arra, hogy kihozza belőle azt a kettősséget, ami a személyiségét végtelenül szeretetreméltóvá, de egyúttal igazán talányossá is teszi. Többnyire nem klasszikus önsorsrontó vampot, hanem megesettségében is ártatlan nőideált játszat vele. Az Eleven hús (1997) és a Mindent anyámról (1999) olyan fiatal lányokat mutat be, akik nem eredendően rosszak, de naiv felelőtlenségük következményeivel megkésve számolnak. Az Eleven hús teherbe esett apácájának alakja visszaköszön a Mindent anyámról lányanyájában, akinek helyzete egy HIV fertőzéssel megfejelve válik tökéletesen reménytelenné. Haragudni a néző egyikükre sem tud, és lenyűgöző szépségüket látva végső soron a csábító férfi indítékait is megérti. A Volver (2006) mindegyik film közül talán a legbonyolultabb, de egyben a leghitelesebb képet adja, és talán nem véletlen, hogy úgy hírlik: egyenesen Penélope Cruznak írták. Az általa megformált főhősnő, Raimunda egy nehezen kamaszodó lány középkorú anyja, aki egyszerre ápolja saját és népes női rokonságának őrületét. Amikor a hölgyek testületileg hazalátogatnak szülőfalujukba, megmagyarázhatatlan események sora veszi kezdetét. A misztikummal erősen átszőtt történetben egyértelműen Raimunda viszi a prímet. Ő a gyakorlatias realista, aki minden problémát instant módon megold, mégis körülötte kulminálódnak a legfurcsább események. Gyilkosság, érzelmi viharok, megrázó családi titkok kavarognak mindenhol, amerre jár. Mindezek ellenére olyan nő marad, aki kezébe veszi életét, ha kell, irányítja másokét, ha kell, de a két opció közül egyikhez sem feltétlen ragaszkodik.

Penélope Cruz Pedro Almodóvar és több millió másik mozirajongó megtestesült női ideáltípusa, aki non-stop készültségben segít embertársain, hogy álmaikhoz közelebb kerüljenek. Ha ő maga pillanatnyilag nem is elérhető (nemrégiben házasodtak össze ugyanis a másik spanyol színészlegendával, Javier Bardemmel), de a vágyak megfogalmazásához konkrét segítséget nyújt mind esztétikai, mind szellemi értelemben. Fegyverként és eszközként minden rezdülésében egyformán önzetlenül használja/kínálja testét, a nézők és rendezők legnagyobb megelégedésére. Az isteni „Pe” töretlenül ívelő pályája során eddig tehát főleg olyan karakterekkel gazdagította a filmtörténetet, akik a végzet kétségbevonhatatlan asszonyai, de a maguk fatalista módján végül soha sem döntik romba, hanem inkább javítják mások életét. 

Barkóczi Janka

Az írás a Mozinet Magazin 2011. januári számában jelent meg.