Bár kvalitásban nem emelkedik ki különösképpen kortársai közül, Reese Witherspoon pályaképe mégis sajátos koherenciát mutat. Az 1991-es debütálását követően – amely máris főszerep volt Robert Mulligan Holdember című melodrámájában – a színésznő szerepei éppoly látványosan épültek egymásra, mint az egyértelműen szerzőként definiálható aktorok alakításai, azzal az apró különbséggel, hogy Witherspoon munkásságában a folyamatosságot mindenekelőtt életkora biztosította.

Ugyan meghatározó, a szerzőiség árnyékában játszó gyerekszínészek rajta kívül is bőséggel akadtak a kilencvenes években (elég csak Christina Riccire vagy Macaulay Culkinra gondolni), ám egyikük életműve sem képezi le a kamera előtt kialakuló személyiség változásait. Culkin életműve torzóban maradt, Ricci pedig a harminchoz közelítve is alig-alig tud szabadulni a koravén, különc bakfis imázsától (lásd a hazánkban nemrégiben megjelent Édes kis malackám (2006) példáját). Ezzel szemben Witherspoon pályája folyamatosan reflektál a színésznő fejlődésére, egyúttal bizonyos életszakaszoknak szorosan megfeleltetve bizonyos műfajokat – lásd a kilencvenes évek második felének tinithrillereit (Pokolsztráda, 1996; Rettegés, 1996), később a tinédzserkor utáni emancipáció és megállapodás élményére kihegyezett komédiákat (Doktor Szöszi, 2001; Mindenütt nő, 2002), majd az érett nő kibontakozását a különféle midcult-darabokban (Hiúság vására, 2004; A nyughatatlan, 2005). Ugyan Witherspoon imázsának magvát csaknem minden esetben a morálisan elkötelezett és a látszat ellenére intelligens naiva adja, éppúgy, ahogy az említett Ricci neve összefonódott a társadalmon kívüli freak alakjával, ez a kép, különösen az életszakaszok változásával, folyamatosan árnyalódott, az egyik végpontba a naiv, de elkötelezett szöszit (Távol, ahol az elefántok…, 1993, Doktor Szöszi 1-2.), a másikba pedig a társadalmi játékszabályokat jól ismerő, és azokat sikeresen kihasználó karrieristát (Gimiboszi, 1999; Hiúság vására) helyezve.

Laura Jeanne Reese Witherspoon 1976. márciusában született New Orleans-ban. Déli származása a későbbiekben is meghatározó maradt számára: nem csupán számos nyilatkozatban hivatkozik a magával hozott hagyományokra – azzal együtt, hogy ezen megnyilvánulásai általában a PR-közhelyek szintjén mozognak, a családi értékek és a másik emberrel szembeni megértés fontosságát hangsúlyozva –, de a „vidéki lány” archetípusa számos filmjében előkerül, gondoljunk akár a pályaindító Holdember és a Vadvirágok (1991) helyszínéül szolgáló farmközösségekre, a Kegyetlen játékok (1998) elcsábításra kijelölt naivájára vagy a Mindenütt nő a nagyvárosból hazalátogató divattervezőjére. Emellett a bizonyos értelemben szintén déli örökségnek tekinthető „józan paraszti ész” is számos Witherspoon-karakter alapvető jellemzője, játsszon akár vajszívű táncosnőt (Óvszer-módszer, 1996), akár a férfihős megváltását hordozó, életre szóló társat (A nyughatatlan), ezáltal emelve a színésznő származását imázsformáló erővé.

Witherspoon meglehetősen fiatalon reflektorfénybe került: már hét éves korában modellkedett, innen fordult a színjátszás irányába, tizenegy évesen tehetségkutató versenyt nyert, hamarosan pedig megkapta már említett első főszerepét a Holdemberben. Imázsának kialakításában jelentős szerepet kapott már egészen fiatal korától egyértelmű elkötelezettsége: ahogy fiatalkori önmagát is elsősorban könyvmolyként írja le, úgy a későbbi szerepei is főképp olyan nőkről szólnak, akik testi adottságaik helyett életrevalóságukkal, alkalmazkodóképességükkel és intelligenciájukkal jutnak feljebb a mindenkori hierarchiában. Ez az elkötelezettség egyaránt tetten érhető a vérprofi, már kisgyerekkora óta a színpadon lévő és mindvégig a saját sorsát irányító June Carter-figurában (A nyughatatlan), de ugyanakkor megjelenik az olyan kíméletlenül karrierista nőszemélyekben is, mint a Gimiboszi címszereplője vagy a Hiúság vásárának hősnője. Ahogy a színésznő a kilencvenes évek közepén lassan kinőtt a gyerekszerepekből, úgy tolódtak mindinkább előtérbe ilyetén adottságai: a váltást jelző Mi a f… van (1994) női főszerepében már képes helyi értéken kezelni a kilencvenes évek médiavalóságát, ezáltal nyújtva egy biztos pontot A nyughatatlan Johnny Cash-ét előrevetítő partnerének. Kamaszkorának kulcsfilmjét Matthew Bright briliáns Piroska és a farkas-átirata jelenti (Pokolsztráda, a film később egy folytatást is megért, immár Witherspoon nélkül), ami egyúttal a belépést is biztosította a thriller műfajába. A szexuális érés, a lázadás és az önállósodás igényének élményét magukba sűrítő thrillerektől – melyek közt szinte csak a Pleasantville (1998) szatírája jelentett egy kis kitérőt és az egyre szorosabb skatulyából kivezető utat – Witherspoon az Amerikai pszicho (2000) egy mellékszerepével búcsúzott, és a Kiadatás-beli (2007) jelentéktelen alakításán túl azóta nem is tért vissza hozzá.

Az új évezred, a kamaszkortól és a thrillerektől vett végleges búcsú egyben meghozta Witherspoon számára a valódi áttörést is: a Doktor szöszi a 18 millió dolláros költségvetésből 90 milliót fialt, ezzel repítve a színésznőt az A-kategóriás sztárok közé, aki azóta is producerként bábáskodik a franchise fölött, legyen szó a főszereplésével készült, hidegrázós folytatásról (Doktor Szöszi 2., 2003) vagy egyenesen videóra készült spin-offról (Doktor Szöszik, 2009). Habár a Szöszi-filmek és az olyan romkomok, mint a Mindenütt nő (2002), a Ha igaz volna… (2005) vagy a Négy karácsony (2008) látszólag a thriller-dömping után a romantikus mozik gettójába szorították be a színésznőt, a thrillerek közé ékelődött Pleasantville taktikájához hasonlóan Witherspoon napjainkban sikeresen ellensúlyozza hullámzó minőségű komikus szerepeit fajsúlyos, vagy csak annak szánt alakításokkal, ezáltal megakadályozva, hogy Jennifer Anistonhoz vagy Kate Hudsonhoz hasonlóan egyetlen szerep és zsáner foglya maradjon.

 

Kislány kertésznadrágban

Ha elfogadjuk, hogy a Reese Witherspoon-karakter egyik elemi lényege az esetenként csalóka felszín alatt megbúvó világismeret és ennek praktikus kihasználása, akkor a Holdember című film az életre szóló lecke, mely a figura későbbi gondolkodásmódját is meghatározta. Mulligan mozija az ötvenes évek vidéki közegébe helyezett coming-of-age történet, ahol a tizennégy éves kislányt alakító Witherspoon beleszeret egy nála három évvel idősebb srácba – aki mindinkább próbál kihátrálni a barátságnak indult bizarr viszonyból. A Witherspoon-imázs kettőssége talán egész életművet tekintve is itt jelenik meg a legerőteljesebb formában: a gyermekkor és a pubertás határán álló kislány vonzerejét ugyanaz a belső feszültség adja, amit a Doktor Szöszi-figurát is izgalmassá teszi majd. A felszínen csupán egy porban játszó kislány, akinek kedvenc időtöltését még mindig a közeli bányatóban való pancsikolás jelenti, de eközben ott dúlnak benne ugyanazok az érzelmek, mint nála évekkel idősebb nővérében. A Holdember azon kevés filmek egyike, melyekben Witherspoon – a Hiúság vásárához hasonlóan – kemény árat fizet többrétegű személyisége miatt, ám egyben ez az egyetlen olyan mozija is, ahol még képtelen az őt körülvevő világot irányítani, illetve átlátni annak működését. Az ugyanebben az évben készül Vadvirágok tolakodóan giccses drámájában – ahol két kisgyerek próbálja visszasegíteni a társadalomba egyszerre epilepsziás, süket és értelmi sérült új barátjukat – Witherspoon már fiatal kora ellenére rendíthetetlen morális irányjelzőként jelenik meg, aki szőke buksijával együtt a helyi közösség élő és gyermektestbe zárt lelkiismerete. Későbbi szerepeit jelentős mértékben meghatározza majd ez az attitűd, legyen szó az elefántok megmentéséért és szülei halálának megbosszulásáért küzdő lánykáról (Távol, ahol az elefántok…), a médiafelhajtáshoz mindvégig szkeptikusan viszonyuló okostojásról (Mi a f… van) vagy a Doktor Szöszi-filmek mindig egy igaz ügyért kiálló ügyvédnőjéről.

Néhány nem különösebben jelentős, televíziós (Desperate Choices: To Save My Child, 1993; Texasi krónikák: A vad vidék, 1993) és mozis (Jack, a mackó, 1993) mellékszerep után Reese Witherspoon a Távol, ahol az elefántok…-kal búcsúzott gyerekszerepeitől. A Disney produkciójában készült kalandfilm a Mozinet márciusi Periféria-rovatában részletesebben tárgyalt, gyerekszereplős vissza-a-természetbe filmek kilencvenes évek eleji divatjába illeszkedik, ezúttal afrikai közegbe helyezve. Az operatőrként indult, majd másodvonalbeli tévérendezőként megfeneklett Mikael Salomon első nagyjátékfilmje nem csupán azzal hökkenti meg a környezettudatos családi filmet váró nézőjét, hogy már a nyitójelenetében láncfűrésszel darabolnak elefántokat, de a lassan kikristályosodó Witherspoon-imázsnak köszönhetően a Távol, ahol az elefántok…-ban a megszokott nemi szerepek is látványosan felborulnak. Néhány korábbi szerepéhez hasonlóan alakítása ezúttal is a megtévesztő külső ellenére talpraesett vidéki lány toposzából táplálkozik, aki nem csupán keresztülvezeti a sivatagon a vele egykorú fiúkat – köztük az elkényeztetett és túlcivilizált nagyvárosi ficsúrt – de végül szüleinek halálát is megbosszulja. A homokdűnék közt vezető sok száz mérföldes séta során Witherspoon gyerektestbe zárt felnőttből párkapcsolatra kész kamaszlánnyá érik: a film érzelmi szálának kiteljesedése – ahol valójában nem is a Witherspoon-figura fejlődött, hanem domináns félként ő maga nevelt a nagyvárosi anyámasszony-katonájából méltó udvarlót – egyúttal a gyermekkor végét is jelzi. A Távol, ahol az elefántok… hősei a zárlatban a velejükig romlott vadorzók által porig égetett családi farmot építik újjá – természetesen a munkaruhában eltűnő Reese Witherspoon irányításával –, ezáltal jelezve, hogy a következő pályaszakasz a függetlenedés, az identitáskeresés és a párkapcsolati kérdések jegyében telik majd.

 

Kamasz konyhakéssel

A színésznő egy év múltán már fejest is ugrott az X-generáció szolidan nihilista világába: Christina Ricci introvertált kívülállása és Juliette Lewis nagyhangú lázadása mellett egy film erejéig ő testesítette meg korosztályán belül a higgadtan távolságtartó „okos lány” archetípusát, aki nem csupán képes megőrizni integritását a körülötte kavargó médiazajban, de arra is jut ereje, hogy újfent egyfajta megváltóként tűnjön fel a férfi főszereplő mellett. A Mi a f… van egyértelművé tette, hogy Witherspoon immár szexuálisan érett tiniként sem hajlandó betagozódni a tömegfilm vágytárgy-gyűjteményébe: habár mindvégig hangsúlyozottan dekoratív jelenségként működik a vásznon, karakterének lényege éppen az, hogy alternatívát nyújt az álságos valóságba belefáradt partnerének, ezáltal szükségszerűen lemondva arról a lehetőségről, hogy kívánatos, de bármikor felcserélhető illúzióvá váljék. Jefery Levy túlhajtott szatírájában Witherspoon karaktere az egyetlen, aki nem csupán képes talpon maradni egy véresen végződő túszdrámában – ezt a kunszt még a Stephen Dorff által alakított férfi főhősnek is sikerül –, de egyúttal azt is kikerüli, hogy az ezt követő médiafelhajtás kényszerpályára állítsa – partnere ezen a téren már elbukik. Legyen szó későbbi mellék- vagy főszerepekről, Witherspoon alakjának ez a már gyerekkori alakításaiban is tetten érhető sajátossága innentől néhány kivétellel meghatározó marad: a Rejtélyes alkony (1998) Paul Newman és Gene Hackman jutalomjátékára kihegyezett geronto-noirjában a Ross McDonald-krimik problémás fruskáinak archetípusát idézi fel, lázadásával mintegy lakmuszpapírként jelezve az őt körülvevő közeg eredendő romlottságát. A Kegyetlen játékok de Laclos-átíratában Witherspoon szintén az eredendő tisztaság és erkölcsi tartás mintaképe, miközben a végső igazságtétel is az osztályrésze lesz, a nyilvánosság előtt felfedve az antagonista tragédiába torkolló mesterkedéseit.

A Mi a f… van és az Amerikai pszicho által határolt, alapvetően thrillerekkel és szatírákkal fémjelzett időszakban már kikristályosodott a Reese Witherspoon-imázs minden fontos aspektusa, mi több, a figura több eltérő értelmezést is kapott, elég csak a Gimiboszi a talpraesettséget a karrierizmusig fokozó – és nem mellékesen Nicole Kidman Majd’ megdöglik érte-beli (1995) csábítójának egyfajta középiskolás leszármazottjaként működő – manipulatív bakfisára, vagy az Ember tervez (1999) az őt körülvevő férfiak élhetetlensége miatt áldozatszerepbe kényszerült szöszkéjére gondolni. Számos pályatársával szemben Witherspoon egyetlen esetben sem hozta tiszta formájában választott műfajainak alapkaraktereit: színészi palettájából éppúgy kimaradt a túlfűtött szexualitású femme fatale, mint az elérhetetlen vágytárgy archetípusa – érdemes ezt a sajátosságát összevetni az eleve thrillerekkel indult Alicia Silverstone pályaképével, aki kezdettől fogva ebben a koordinátarendszerben mozgott, a Szerencsétlen baleset (1993) pszichotikus tinijétől A babysitter (1995) minden körülötte lévő férfit megbabonázó címszereplőjég. Mint ebből is látszik, a Witherspoon-figura túlélésének záloga éppen az, hogy szembemegy az előítéletekkel és a néző elvárásokkal egyaránt: fiatalkorú bűnözőként egyedüliként képvisel erkölcsi tartást egy elmebetegekkel teli társadalomban (Pokolsztráda), szingli sztriptíztáncosnőként az igaz szerelem őszinte védelmezője (Óvszer-módszer), megbecsült eminensként pedig a legveszedelmesebb elmebeteg az egész középiskolában (Gimiboszi).

De karaktereinek kettőssége korántsem tekinthető a színészet olyan egyértelmű metaforájának, mint mondjuk a skizoid figurák Jim Carrey filmjeiben – kiváltképp annak tükrében,  hogy Witherspoon A nyughatatlanig szinte még egy performansz-metaforát sem mutat fel –, az elvárásokkal szembemenő attitűd sokkal inkább egy karrierépítő stratégiát tükröz. Ahogy a színésznő az egyre szorosabbá váló skatulyákból való kitörés érdekében már pályájának korai szakaszába is hirtelen irányváltásokat iktatott – lásd az egy év különbséggel készült Távol, ahol elefántok… és a Mi a f… van már a címekben is tetten érhető kontrasztját –, úgy szerepeinek sikerét is a látszólag összeférhetetlen elemek egymás mellé helyezése adja. Witherspoon stratégiája lényegében folyamatos harc a typecasting intézménye ellen: nem csupán az elvállalt szerepek heterogenitása, de az egyes szereptípusokon belül már megszilárdult sémák kiforgatása is a szorossá váló skatulya elleni küzdelem legfőbb letéteményesei – ráadásképp pedig Doktor Szöszi alakjában éppen erre folyamatra fog bevallottan rájátszani.

A fenti érvmenetet híven tükrözi Witherspoon búcsúja a thriller műfajától, mely egyben a színésznő pályájának visszafogottan önreflektív sajátosságait is kidomborítja. 1996 és 2000 között hat thriller készült Reese Witherspoon szereplésével (Pokolsztráda, Rettegés, Rejtélyes alkony, Kegyetlen játékok, Ember tervez, Amerikai pszicho), ezek közé ékelődött a skatulyát finoman lazító zárványként a Pleasantville, az Óvszer módszer és Gimiboszi, melyek legszembetűnőbb közös pontja, hogy a színésznő így vagy úgy, de mindháromban a passzivizált férfihős mellett a cselekményt aktívan alakító nőt játszik, legyen szó a televíziós szappanopera-világot kizökkentő kikapós fruskáról, az esetlen hősszerelmest helyrerakó táncosról vagy a tanára életét tönkretevő manipulátorról. Ezzel szemben a thrillerek ívén végigtekintve fokozatos passzivizálódás figyelhető meg: míg az első négyben végül egyértelműen kivonja magát az ellenfeleit jelentő férfiak kisded játékai alól, általában felismerve a felszínük alatt rejlő pszichopatát – lásd a Pokolsztráda és a Rettegés példáját –, addig a thriller-ciklust záró két filmben mindinkább alárendeltté válik, az Ember tervezben egyenesen prostitúcióra kényszerülve, majd elrabolva, az Amerikai pszichoban pedig üres díszletelemmé lefokozva egy nihilista yuppie-világban. De mire a zsáner csapdája bezárulhatott volna körülötte, Witherspoon megint műfajt váltott, eközben figyelve arra, hogy karakterének egyre markánsabb körvonalai ne jelentsenek egyet a typecasting rendszerének való alárendelődéssel.

 

A szőke diadala

A thrillerek és romkom-dömping közti átvezetést Reese Witherspoon pályáján a 2000-ben készült Sátánka jelenti. Az Adam Sandler által vezetett össznépi bohóckodásban a színésznő által alakított, pizsamapartizó bakfis módjára sikongó angyal egyszerre előlegezi a Doktor Szöszi-filmek felszínesnek tűnő címszereplőjét, miközben folytatja a korábbi Witherspoon-karakterek kettősségének hagyományát: egyszerre mennybéli felhőkön lakó angyal és ostobácska tinilány, aki nem mellékesen magával a Sátánnal is kavart egy éjszaka erejéig. Doktor Szöszi figurája részben ezen karakter logikus folytatása és részletes kibontása, azzal a különbséggel, hogy ott már a színésznő testi adottságaira való rájátszás egyszeri geg helyett egyértelműen tekinthető önreflektív elemnek.

A Doktor Szöszitől kezdve Witherspoon életművében egyre direktebbé vált a saját karrierívére való reflexió: nem csupán a színésznőt meghatározó karaktertípus jelenik meg itt a leginkább kidolgozott formájában, de Elle Woods sikertörténetén keresztül a mindenkori hierarchiában való feljebbjutás is egyértelmű metaforát kap. Ami a Gimibosziban még csak elrajzolt paródia volt, a törtető némber toposzának gúnyos kifigurázása, az a Doktor Szösziben már az idézőjelek és a látszat ellenére is véresen komoly. Ahogy azt a színésznő egy interjúban is nyilatkozta, Elle Woods karaktere a frappáns válasz a typecasting előítéletektől hajtott intézményére, miközben a koncepción az a tény csavarint egyet, hogy a szőke jogásznövendék és Witherspoon eggyé válása valóban a külső jegyek egyezésén alapul. A Doktor Szösziben ugyanaz a kettőség figyelhető meg, mint a színésznő számos, korábbi szerepeinél: egyszerre játszik rá a nézői elvárásokra – látszólag üresfejű szőkét alakít –, majd forgatja ki azokat – az üresfejű szőke briliáns jogásznak bizonyul. De Elle Woods számos egyéb szempontból is Witherspoon korábbi szerepeinek szintézise: sikeresen megszabadul elnyomó partnerétől, hogy a következő kapcsolatában már ő váljon a domináns féllé (lásd a Távol, ahol az elefántok… vagy Kegyetlen játékok példáit), a filmbéli társadalomban egyértelmű morális irányjelzőként szolgál, aki semmi esetre sem korrumpálható (lásd korábban a Rejtélyes alkonyt vagy Vadvirágokat), és szakmai előmenetele során képes mindvégig megőrizni identitását. Szembetűnő sajátosság, hogy míg például a Majd’ megdöglik érte Kidman-féle karrierfilmjében a hősnő szexuális vonzereje az egyik leghangsúlyosabb elem, addig Witherspoon még a külsejét kiemelő Doktor Szösziben is amolyan aszexuális figura marad, aki nem csupán visszautasítja professzorának közeledését, de mindvégig tudatosan távol tartja magát az efféle testiségtől. Ahogy egy korabeli interjúban is nyilatkozta: nem látja értelmét annak, hogy a karrierje a teste puszta látványára épüljön. A Doktor Szöszi éppen ennek a hozzáállásnak a kibontakozása, ahol a siker zálogát éppen az identitás megőrzése jelenti, anélkül, hogy a címszereplő egyszerű vágytárggyá válna: Elle Woods éppen azért képest győzedelmeskedni a legfontosabb tárgyalásokon – és ez a folytatásban is megjelenik – mert mindvégig ragaszkodik hozott értékrendjéhez. Ebben a motívumban könnyű ráismerni az oly sokszor hangoztatott déli származás reflexiójára, ami itt magában a „szőkeség” fogalmában, illetve a második részben például az egyetemi belső körhöz tartozást jelképező gyűrűben manifesztálódik.

Azzal párhuzamosan az ezredforduló utáni filmjei nagyban reflektálnak Witherspoon sikersztorijára (Doktor Szöszi 1-2, Hiúság vására, A nyughatatlan), munkái között, mintegy  ezt ellensúlyozva, megjelentek azok a szerepek, melyek éppen a siker alapját jelentő gyökerektől való elszakadást tematizálják. A Doktor Szöszi sikerét megismétlő Mindenütt nőben New Yorkból tér haza szülővárosába, hogy a maradék szálakat is megpróbálja elvágni, melyek a vidéki Amerikához kötik; a Négy karácsonyban (2008) egy olyan fiatal nőt alakít, aki partnerével együtt bojkottál minden kapcsolattartást családtagjaival, mígnem egy tévétudósításnak köszönhetően – amiben nem nehéz észrevenni az egyértelmű médiareflexiót – mégsem bújhatnak ki az esedékes családlátogatások alól; a Ha igaz volna…(2005) a Ghost (1990) babérjaira törő újabb romantikus komédiájában pedig szellemként kell ráébrednie, hogy minden körülötte lévő embertől menthetetlenül elidegenedett. Ezekben a romkomokban érezhetően a korai gyerekszerepek felnőtt verziói jelennek meg, ahol a felszín alatt továbbra is ott munkálnak a hozott értékek, így a filmek tétje éppen az lesz, hogy Witherspoon-figura mennyire lesz képes megőrizni ezeket karrierje előrehaladtával vagy komolyra forduló párkapcsolatai mellett.

A párkapcsolat-tematika előtérbe kerülése emellett pontos életrajzi egyezéseket is mutat: Witherspoon 1999-ben kötött házasságot a színész Ryan Phillippe-pel, ami érezhetősen egybeesik a passzív szerepkör megjelenésével (Ember tervez, Amerikai pszicho), majd ezt követi a domináns szerep visszaszerzése az elnyomó partnertől (Doktor Szöszi, Mindenütt nő). A házasság az évtized közepén jutott válságba: habár csak 2006-tól éltek külön, Witherspoon már a 2005-ös filmjeiben megrögzött szingliként (Ha igaz volna…) és az újabb kapcsolattól ódzkodó, szkeptikus anyaként (A nyughatatlan) jelenik meg, hogy ezt a vonalat a mindenféle elköteleződéstől tartózkodó figurával tetőzze be a Négy karácsonyban. 2010-es animációs filmjében, a Szörnyek az Űrlények ellenben pedig már szó szerint túlnő társán: az ötvenes évek sci-fijeire rájátszó paródiában egy meteorit hatására növekszik ötven láb magasra az általa szinkronizált karakter, ezáltal elfoglalva helyét a világmegmentő rémek szűk körű társaságában. Átalakulása és filmbéli családjával való viszonya ugyanazt az elszakadási folyamatot szemlélteti, mely a Mindenütt nőnek és a Négy karácsonynak is kulcsmotívuma volt, azzal a fő különbséggel, hogy itt már szó sincs a hétköznapi élethez való visszatalálásról.

Habár távol áll attól, hogy Audrey Hepburnhöz, Bette Davishez vagy Cherhez mérhető tömegfilmes ikon váljék belőle, Reese Witherspoon a félreeső farmvidékektől az Oscar-gáláig vezető kanyargós pályaképe egy, az integritásához a typecasting-rendszerrel szemben is foggal-körömmel ragaszkodó, és azt hellyel-közzel megőrző színésznő arcképét rajzolja ki. Munkásságában a kísértést szinte minden esetben az előítéleteknek való megfelelés jelentette – játsszon bájosnak tűnő kislánytól kezdve ostoba szőkén át törtető ribancig bármit –, és sikerének záloga éppen az, hogy minden adandó alkalommal megpróbálja kikerülni vagy kiforgatni a rátelepülő sztereotípiákat: aranyszívű orvosnője valójában elidegenedett kósza lélek (Ha igaz volna…), buta szöszkéje pedig bravúros stratéga (Doktor Szöszi). Ennek megfelelően legtöbbször aktív és öntudatos nőkén jelenik meg, aki képes érvényesülni a férfiak által uralt világban – legyen szó pszichopata kéjencektől, tutyimutyi férjjelöltekről vagy az olyan elnyomó apparátusokról, mint a Doktor Szöszi jogászközössége vagy a Kiadatás titkosszolgálata, így szerepeiben rendszerint éppen a biztos pontot képviseli rossz úton járó vagy egyszerűen alárendelődő férfipartnerei számára. Ezáltal képes a megváltást jelenteni a showbusiness világában megzavarodott Johnny Cash-nek (A nyughatatlan) és Stephen Dorffnak (Mi a f… van), de ugyanezzel a magabiztossággal látja el tanácsokkal a különc-szerepbe külseje miatt belekövült Christina Riccit is (Édes kis malackám). A test és a látvány hatalma helyett Witherspoon karrierje elsősorban az intelligencián és a stratégián alapszik, ahol a felcserélhetőséget néhány személyes állandó motívum ellensúlyozza, ezzel biztosítva egy halk szerzői hangot: a tömegfilmes illúzióiparban ez édeskevés az ikonná váláshoz, ám a szimpla túléléshez mindenesetre bőven elég.

Sepsi László

Az írás a Mozinet Magazin 2011. áprilisi számában jelent meg.